Áthatolhatatlan terek

uveges

2017.06.21-23.

Üveges Péter kiállítása

Kurátor: Fogarasi Hunor

Üveges Péter Áthatolhatatlan terek című hibrid installációja konceptuális magját egy többrétegű – több síkon és szálon folytatott, illetve futó – párbeszéd adja.

Első szálon az a párbeszéd, amelyet a képzőművészeti háttérrel, tervező grafikusi képzettséggel rendelkező, évek óta párhuzamosan a hangművészet eszköztárával is kísérletező szerző önmagával folytat: ennek eredménye a mostani kiállítás. Jellemzően a határátlépés igénye, a jelenségek szokatlan aspektusból történő vizsgálata áll a szerző gondolkodásának homlokterében, mely kísérletektől visszacsatolást remél. A visszacsatolás (angol kifejezéssel: feedback) tehát jelen esetben nem csupán azért kulcsfogalom, mert technikailag erre épül a kiállítás hangzó anyaga, valamint annak mediális transzpozíción, reprezentációkon keresztül történő bemutatása és dokumentációja, hanem mert a szerző szakmai, esztétikai útkereséséről is szólnak igen hiteles módon.

Noise does not have to be loud, but it has to be exclusive: excluding other sounds, creating in sound a bubble against sounds, destroying sonic signifiers and divorcing listening from sense material external to its noise.

(Salome Voegelin: Listening to Noise and Silence, 43.o.)

Másodikként a történeti – jelen esetben a kísérleti zene, zajművészet illetve az elektroakusztika technikatörténeti – szálat említeném, melyhez a szerző szintén sajátos módon viszonyul. Nem zajzenei performanszt idéz vagy valósít meg, nem érzéki zsibbadást és eltömítődést kínál, hanem a figyelmet – vizuálisat és aurálisat egyaránt – igyekszik munkára bírni. Az eszköztár egyik egységét a szerző által készített kétcsatornás analóg hangszer adja, ahol a csatornák nem teljesen függetlenítettek egymástól, így a labirintusszerű áramkörök (számtalan útválasztó kapcsolóval és szűrővel, melyek a rendszeren belüli gerjedést modulálják a kimeríthetetlenség igényével) egy ponton szintén össze vannak kötve egymással, így a kölcsönös visszatáplálások (feedbackek) időközönkénti, véletlenszerű megvalósulásával tovább gyarapítják a lehetséges hangzásvilágot. A rezonátort két nagyméretű, lebegő acéllemez adja, mely a korabeli analóg lemez-zengetők (plate reverb) fő alkatrésze. Ezek a kiállítás keretében aligha kaphatnak transzparens esztétikai szerepet, ugyanis nem hangszórók. Annál többek: igazi plasztikák. Következésképpen a szerzői szándék is ott válik leginkább hitelessé, amikor indirekt módon valósul meg. Amikor visszacsatolódik, igazolást nyer valaki más által, egy másik nézőpontból, amit addig a szerző valójában csak sejtett.

Noise pulls my listening down to my feet. It is vertical rather than horizontal, rooting me in the location of my own hearing. Noise is not really inert, it remains strong and pounding, but instead of moving me on it draws a static horizon around my feet. There it develops the locality of hearing rather than the future of listening.

(Salome Voegelin, u.o.)

Harmadik szálként ezért egy feltételezett történeti párbeszédet említenék, amely a jelen kiállítás keretében megvalósítható kérdésfeltevés és egy indirekt Barnett Newman-recepció között látszik körvonalazódni a szerző részéről. Nem könnyű Newman hatását tetten érni, hiszen jelen alkotás esetében egy kevert médiumról van szó, ezért is neveztem hibrid installációnak a hangistalláció helyett, egyensúlyba állítva ezzel a vizuális tartalmat az akusztikus mellett. A grafikai megjelenítés (nyomatok, hologram kisérletek ) éppúgy, mint a fémlemezek plaszticitása (plasztikák) e hibrid mű egyenrangú, szerves részeit alkotják e különös, analóg hangszerrel és a performatív, kimeríthetetlen hangzásvilággal együtt. Dokumentációs értékük és szerepük így egyedül a külön, egyénileg lejátszható videotartalmaknak van. Mindezt szem előtt tartva érdemes a Befogadónak kísérletet tennie, és a newmani megfontolásokat figyelembe véve közelítenie, „olvasnia” a vizuális tartalmat, illetve kapcsolatba kerülnie a plasztikákkal; majd elgondolkodnia azon, hogy milyen befogadói narratívák nyílnak, és ezek között milyen különbségek adódnak, amennyiben érzékszerveit külön-külön is korlátozza, egyetlen médiumra redukálja. Ahhoz pedig, hogy egy bizonyos megnyújtott vagy dómszerűen kiterjesztett és körbezáró vertikális, vizuális térélménynek vagy a newmani-lyotardi „most” élménynek a fent idézett Voegelin leírása szerinti tapasztalatát is számon tudja kérni, a sajátjára „rá tudja olvasni,” ahhoz személyesen el kell jönnie, és el kell időznie.

 

Hozzászólások lezárva.