Kútvölgyi-Szabó Áron: NEMTUDÁSOK
| 2016. dec. 14. | 20:00 |
Megnyitó / Opening:
2016. december 14. (szerda), 20h
Megnyitja / Opening speech:
Seregi Tamás, esztéta
Kurátor / Curator:
Margl Ferenc
Megtekinthető / On view:
2016. december 15-22 és 27-30 közt
Nyitvatartás / Opening hours:
15-18h
Külön köszönet / Special thanks to:
Heszky András
___________________________
NEMTUDÁSOK
Kútvölgyi-Szabó Áron kiállításra válogatott munkái megbontják a tapasztalathoz és elsajátítható tudáshoz tradicionálisan hozzákapcsolt tömbszerű igazságfogalmat. Mindeközben pedig a rekonstrukciót és értelemtulajdonítást célzó – ha nem is haszontalan, de biztos sikert szavatolni képtelen – tevékenységekre ad példát a kiállítás enigmatikus kompozícióival.
A tudás-nemtudás viszonyát firtató kritikai eljárás nem friss jelenség Kútvölgyi-Szabó Áron munkáiban – már a másfél évvel ezelőtti Egy szürke élet című installáció (Recollection, OFF-Biennále Budapest), illetve az ehhez kapcsolódó privát történeti kutatás is a pluralizált olvasatok és igazságok által kirajzolt, egymást átfedő tudáslehetőségeket vizsgálta, pontosabban a rekonstruálhatatlan „valós” történést, amit esetenként nem az információ hiánya, hanem a meglévő információk széttartó mivolta homályosít el.
A kiállításon szereplő művek azonban a fenti példától eltérően nem explicite személyes alapokon nyugszanak, hanem a hidegebb és univerzális tapasztalatokra. Közvetlen előzményként hivatkozható az In between grids című kiállítása (Plusmínusnula Gallery, Žilina, Szlovákia), amely a tapasztalásban és ismeretrendszerezésben kitüntetett szerepet kapó négyzethálós raszterekkel történő kísérletezésre épített.
Félig felfejthető jelrendszerek, látszólag összeálló fragmentumok, illetve szándékosan szétzilált és ezáltal bizonytalanná tett reprezentációk jelennek meg a kiállított munkákon, amelyek az episztemológiai kérdésfelvetések mellett folyamatosan szembesítenek minket az adott objekt vagy tárgyegyüttes letagadhatatlan anyagiságával is, amelyek így a matéria szintjén is beemelik többek között a transzparencia és a konstruáltság problémáját.
Kútvölgyi-Szabó Áron munkái a Labor Galéria kiállításával párhuzamosan az Interferencia című csoportos kiállításon is megtekinthetőek. A Trafó Galéria tárlatára készített installáció egyazon kutatási folyamat más súlypontok szerinti feldolgozásaként társítható a Nemtudások anyagához.
Seregi Tamás megnyitószövege:
“A hálózatokkal kezdődött minden, viszonyok és helyek szabad építésével a térben. A szobrászat boldog békeideje volt ez Kútvölgyi Szabó Áron művészetében, amikor még csak olyan problémákkal kellett megküzdeni, hogy például túl sok a kapcsolat: a csomópontok nem bírják el a sok anyagot, nem lehet egymáshoz hegeszteni annyi fém rudat, hiába vékonyak. A mű a maga egészében azonban tisztán és súlytalanul lebegett a semmiben, áttekinthető és szabadon bővíthető volt. Az ebből táplálkozó művészi hübrisz vitte még tovább Kútvölgyi-Szabó Áront, ennél is anyagtalanabbnak és szabadabbnak látszó területek felé, a mentális kapcsolatok reprezentációjának tekintett hálózatos szobroktól konkrét mentális kapcsolatok feltárásához. És paradox módon éppen ezen az úton, ebben a még anyagtalanabb világban kellett szembesülnie az anyagisággal, az idő közegével, illetve az emlékezés és a felejtés, a történelem és a személyes történelem anyagával. Ezek az új művek mintha már ennek az élménynek a tanulságaiból születtek volna.
Nem is hálózatok ezek már, bár első pillantásra sokszor annak tűnnek. Illetve mégis hálózatok, de többszörös hálózatok, vagy egymással dialektikus viszonyban álló kettős hálózatok. A roncsolt szövegekben például, amelyek mögött titkosszolgálati ki-tudja-milyen és ki-tudja-kinek-az-érdekét-szolgáló tudom-is-én-micsodák állnak, egy információkkal telített és valakinek szóló jelentéskomplexum a szemünk láttára változik át két komplementer hálózattá, az egyiket a szövegtöredékek alkotják, amelyek minden értelmes összefüggést nélkülöznek ugyan, mégsem tudjuk megállni, hogy ne építsünk közöttük kapcsolatokat, a másikat pedig a cinikus vigyorral ránk meredő fekete kitakarások, amelyekből kínunkban szintén hálózatot építünk, egyfajta tisztán vizuális hálózatot. Az egyik nem létezne a másik nélkül, az egyik a másik tagadása, talán, de hát miféle tagadás ez? Egy dialektikus cinizmus, semmi több.
És nem csak ez vagy nem csak ennyi történik. A hálózatok összepréselődnek például. Mondjuk raszterekké. A raszter nagyon hálózatszerű dolog, vagy legalábbis nagyon annak látszik, de mégsem az. A raszter felület, egy sajátos felület, amely képes hordozni, de átereszteni is. Olyan felület tehát, amelyik nem mélységében tömör és szilárd, hanem széltében – merőlegesen áthatolhatunk, átláthatunk rajta, sőt akár továbbritkítható is (kiüthetünk belőle egy újabb darabot), vízszintesen azonban összetart és ellenáll. A rasztert vízszintes irányból csak deformálni tudjuk, viszont ha ezt megtesszük, kiszámíthatatlan folyamatokat indítunk el: az oldalirányú erő végigfut az egész rendszeren, végigreped az egész struktúra, szabálytalanul és váratlan irányokban. Láthatóvá válik az erő, és láthatóvá válik, hogy az egyneműnek feltételezett anyag soha nem egynemű igazán. A Rekonstrukciós kísérletek (digitális) című mű ennek a mindig jelen lévő felületi feszültségnek az ábrázolása. Azért mondom, hogy ábrázolása, mert az egész egy trükk, amely fotótechnikai eszközökkel van előállítva, nem magának az anyagnak a deformálásával. Ne higgyünk hát a szemünknek! A művész be akar csapni minket! Ha tolvaj csókolt meg, számold meg a fogaidat! – ahogy Sándor György mondta egykor. A lényeg a részletekben rejlik, nem árt mindent közelről és alaposan szemügyre venni.
Mégsem puszta szórakozás ez azért, és pláne nem velünk vagy a mi kárunkra. Sokkal inkább szól a hálózatok transzparenciájának, anyag és közeg nélküliségének, mindenki számára és azonnal elérhetőségének, szabadságának és demokratizmusának álmáról és ideológiájáról, nyilván azért, hogy mindezeket megpróbálja leleplezni vagy legalább láthatóvá tenni. És helyette ráirányítani a figyelmünket a felületekre, az átfedésekre, a mélységre, az anyagokra, a közegekre, a távolságra, sőt a léptékre is. A testre. A kollázsokat hadd hozzam szóba ezzel kapcsolatban. Amikor közelről megnéztem őket, először nem a formarendszerre lettem figyelmes, hanem szinte testi élményem támadt. Az jutott eszembe, amikor az ember leég a strandon, hámlani kezd, majd borzongással vegyes kéjjel húzgálja le magáról saját bőrét, amíg önmagától le nem szakad, vagy amíg el nem érjük azt a pontot, ahol még él a bőr, és elkezd fájni, esetleg be is vérzik. És, ugye, mindenki szokta piszkálgatni a körmei körül a bőrt, és néha jócskán be is szakítja? Aztán ránéztem a „képre” rendesen, és megnyugodtam, hogy ez egy domborzati térkép, a földfelszínt ábrázolja megnyugtató messzeségből és megnyugtató absztrakciós szintről tekintve. Aztán viszont – és innen nem folytatom.
A dialektikáról, a torzulásokról, a léptékekről és az illeszkedésekről van tehát szó. Ez utóbbi volt az, ahol az imént nem folytattam. Mindarról tehát, ami az anyagnak, a testnek, az időnek köszönhető, és amitől a rendszerek soha nem puszta rendszerek, amitől nem tudnak önmagukra záródni és önmagukat vezérelni. Az entrópiáról, ami érkezhet belülről, az anyag felől, mint a faxpapíros művek esetében, de érkezhet kívülről is, a közvetítő apparátus működéséből, ahogy a megakadt műholdképeknél. Vagy érkezhet az idő és az anyagok puszta felhalmozódásának és lerakódásának köszönhetően, mint az MDF installációnál, vagy rendszerek találkozásával, amelyek átértelmezik, sőt akár értelmetlenné teszik egymást, ahogy a keretezett sablonok esetében, vagy pusztán tárgyak vagy felületek találkozásával, ahogy az MDF doboznál látható. És persze mindig ott van még egy entrópia generáló tényező, ez pedig mi magunk vagyunk mint érzékelő közegek és mint értelmező gépezetek. A káoszba vezető utak száma végtelen!”
