Megnyitó: 2017. október 24. 19:00

Bevezetőt mond: Modor Bálint

Zene: J. S. Bach – Kunst der Fuge (BWV 1080), Contrapunctus I; Fuga a 3 soggetti (Contrapunctus XIV)
Előadják: Sánta Zsófia – szoprán blockflőte, Sereg Zsuzsanna – alt blf., Szabó-Szemenyei Eszter – tenor blf.
Szebenyi Katalin – basszus blf.

Kurátor: Balázs Barnabás

Megtekinthető: 2017.10.18. – 2017.10.22.

—

Adott egy négyszögletes képhordozó, melyet ugyanazzal a természetességgel tekintünk a legideálisabb formának egy táblaképhez, mint ahogyan- például- kezeinken lévő öt ujjunkat létünk fenntartásának legalapvetőbb eszközének tekintjük.

De amint rákérdezünk,- miért ne kérdezhetnénk rá?- hogy miért pont öt ujjunk, képeinknek miért pont négy sarka van, a valóság biztos talaja rögtön olvadékonnyá válik alattunk, és főként: bennünk, hiszen, lehet, hogy nem tudjuk megmagyarázni, hogy az „egy kézen öt ujj” elve honnan is ered, a felől viszont, ha következetesen kérdezünk, semmi kétségünk nem maradhat, hogy nem mi döntöttünk úgy, hogy ujjaink száma egy kézre számítva éppen öt darab legyen.

Kérdésünk jelen esetben- képeink esetében- pedig az, hogy miért tűnik úgy, hogy ugyanígy nem állt hatalmunkban táblaképeink legalapvetőbb formátumát nekünk magunknak meghatároznunk, hogy miért térünk vissza újra meg újra a négyszögletes formához, végső soron: hogy miért tűnik ugyanúgy szükségszerűen meghatározottnak ez a forma, mint a testünk felépítését szervező ismeretlen eredetű alapelvek. A kérdés feltevésének módja egy olyan motívumértékű forma utáni kutatás, mely a legadekvátabb módon következik a négyszögletes-esetünkben, az elvi lehetőségek minél szűkszavúbb meghatározása érdekében a négyzetes- képfelület lehetőségeiből.

Kutatásunk során- bár túlságosan sokat nem kellett keresgélnünk- a kockában találtuk meg ezt a vezérmotívumot, ami ugyanazért tűnik egy számunkra megnyugtató (mert a lehető legadekvátabb) választásnak, egy négyzetes alapú kép esetében, szemben például egy derékszögű háromszöggel vagy egy erdőrészlettel, stb. (és itt végtelenségig írhatnánk lehetséges képi látványok semmibe vesző láncolatát), amiért ötujjú kezünkre az ötujjas kesztyűt, és nem háromujjasat, vagy nem egy erdőrészletet (stb.) tartunk kesztyű gyanánt a legideálisabbnak. Kivéve, ha kétujjasat – de kivétel erősíti a szabályt.

Miután pedig ebben megnyugodtunk, máris üdvözölhetjük soron következő szorongásunkat, ugyanis egy kocka ábrázolásmódjainak szám szerintinek vélt lehetőségei, egyáltalán nem szám szerintiek, hanem ugyanúgy a végtelenbe vesznek, mint azok a képi lehetőségek, melyeket oly magától értetődő módon elvetettünk. Tehát az a szándékunk, hogy mozdulatainkat, fent vázolt gondolataink alátámasztásának érdekében, a kockaábrázolásra korlátozzuk, a végtelen képlehetőségek káosza helyett, óhatatlanul a végtelen kockalehetőségek káoszába taszít minket. Persze bizonyos értelemben már ez is óriási előrelépés. Még ha egy szakadékba is…

Innentől pedig feladatunk egyértelmű: szakadatlanul kockaképeket ontani, míg egyszer csak rá nem bukkanunk A Kockára- ami persze eleve kudarcra ítélt vállalkozás, hiszen A Kocka nem egy kocka képe, nem is egy kézzelfogható „valódi” kocka, melyet szemlélve vagy elképzelve, egyszerűen csak át kell vinnünk a vászonra, hanem: egy szükségképpen ábrázolhatatlan geometriai képlet.
Amivel itt szembesülünk az lényegében ugyanabból az ősszorongásból fakad, mely szerint testeinkben nem Az Ember általános elve, hanem egy tökéletesen ismeretlen eredetű, többnyire szimplán csak létezésnek nevezett, materiális állandó vakvéletlene elevenedik meg, meghatározott- a fennálló lét egészének szempontjából jelentéktelen- minőségű és mennyiségű anyag pillanatnyi csoportosulásaiként.

Grafikai tervezés: Varga Szabolcs Lajos

Támogató: 

Nemzeti Kulturális Alap

http://www.nka.hu/