Egy projekt több részből áll, ezek együtt jelentenek kockázatot

thury

 

2017.06.29-07.05.

Erdei Krisztina, Thury Lili 

A város peremén kezdeményezés keretében szociológusokból, újságírókból, bölcsészekből és művészekből álló csoporttal közösen kutatjuk a 2014-ben lebontott külső-ferencvárosi Dzsumbujt egykori lakók bevonásával.

A projektunk célja, hogy életútinterjúk, közösségi programok, kiadvány, fotók és videók segítségével hozzájáruljunk a szegénységből és a társadalmi egyenlőtlenségből adódó problémák megértéséhez, és árnyaljuk a Dzsumbujról és a szegénytelepekről kialakult képet, a hozzájuk kapcsolódó negatív előítéleteket.

A Laborban felállított ideiglenes munkaállomáson láthatóak lesznek a projekt eddigi eredményei és dilemmái. A három napos nyitott irodában szeretnénk beszélni művészet és várostervezés kapcsolatáról, a társadalmi elkötelezettség lehetőségeiről, de leginkább egy folyamatról, mely nekünk alkotóknak/résztvevőknek is segít megérteni, hogy mire vállalkoztunk és hogy kezdeményezésünknek milyen hatásai lehetnek jelenlegi eszközeinkkel. Annak az állandó értelmezési igénynek egy mozzanatát mutatjuk be, mely a látogatók bevonásával alakítja a projekt további lépéseit.

 

A város peremén kezdeményezés egykori és aktív résztvevői:

Albert Kinga, Balla László, Barna Margit, Bogdán Adrienn, Budai Gábor, Budai Róbert, Csizmás Kinga, Erdei Krisztina, Gunther Dóra, Ivanyos Judit, Kelen Zsuzsa, Kovács Annamária, Lukács Bence, Sárközi Vénusz, Simon Bettina, Simon Zsuzsanna, Szkiba József, Thury György, Thury Lili, Vigvári András, Zsigó Anna

Külön köszönet: Balla Csönge (fotódokumentáció – kiadvány), Hurrikan Press / Szigeti Árpád (a kiadvány nyomdai kivitelezése), RomaKép Műhely (videó – beszélgetés a Kassák Múzeumban) Simon Zsuzsanna (kamera – egykori lakókkal felvett videóinterjúk), Üveges Péter (előkészületek 🙂 )

Támogatók: NKA, Ferencvárosi Közösségi Alapítvány, PwC Hungary

Áthatolhatatlan terek

uveges

2017.06.21-23.

Üveges Péter kiállítása

Kurátor: Fogarasi Hunor

Üveges Péter Áthatolhatatlan terek című hibrid installációja konceptuális magját egy többrétegű – több síkon és szálon folytatott, illetve futó – párbeszéd adja.

Első szálon az a párbeszéd, amelyet a képzőművészeti háttérrel, tervező grafikusi képzettséggel rendelkező, évek óta párhuzamosan a hangművészet eszköztárával is kísérletező szerző önmagával folytat: ennek eredménye a mostani kiállítás. Jellemzően a határátlépés igénye, a jelenségek szokatlan aspektusból történő vizsgálata áll a szerző gondolkodásának homlokterében, mely kísérletektől visszacsatolást remél. A visszacsatolás (angol kifejezéssel: feedback) tehát jelen esetben nem csupán azért kulcsfogalom, mert technikailag erre épül a kiállítás hangzó anyaga, valamint annak mediális transzpozíción, reprezentációkon keresztül történő bemutatása és dokumentációja, hanem mert a szerző szakmai, esztétikai útkereséséről is szólnak igen hiteles módon.

Noise does not have to be loud, but it has to be exclusive: excluding other sounds, creating in sound a bubble against sounds, destroying sonic signifiers and divorcing listening from sense material external to its noise.

(Salome Voegelin: Listening to Noise and Silence, 43.o.)

Másodikként a történeti – jelen esetben a kísérleti zene, zajművészet illetve az elektroakusztika technikatörténeti – szálat említeném, melyhez a szerző szintén sajátos módon viszonyul. Nem zajzenei performanszt idéz vagy valósít meg, nem érzéki zsibbadást és eltömítődést kínál, hanem a figyelmet – vizuálisat és aurálisat egyaránt – igyekszik munkára bírni. Az eszköztár egyik egységét a szerző által készített kétcsatornás analóg hangszer adja, ahol a csatornák nem teljesen függetlenítettek egymástól, így a labirintusszerű áramkörök (számtalan útválasztó kapcsolóval és szűrővel, melyek a rendszeren belüli gerjedést modulálják a kimeríthetetlenség igényével) egy ponton szintén össze vannak kötve egymással, így a kölcsönös visszatáplálások (feedbackek) időközönkénti, véletlenszerű megvalósulásával tovább gyarapítják a lehetséges hangzásvilágot. A rezonátort két nagyméretű, lebegő acéllemez adja, mely a korabeli analóg lemez-zengetők (plate reverb) fő alkatrésze. Ezek a kiállítás keretében aligha kaphatnak transzparens esztétikai szerepet, ugyanis nem hangszórók. Annál többek: igazi plasztikák. Következésképpen a szerzői szándék is ott válik leginkább hitelessé, amikor indirekt módon valósul meg. Amikor visszacsatolódik, igazolást nyer valaki más által, egy másik nézőpontból, amit addig a szerző valójában csak sejtett.

Noise pulls my listening down to my feet. It is vertical rather than horizontal, rooting me in the location of my own hearing. Noise is not really inert, it remains strong and pounding, but instead of moving me on it draws a static horizon around my feet. There it develops the locality of hearing rather than the future of listening.

(Salome Voegelin, u.o.)

Harmadik szálként ezért egy feltételezett történeti párbeszédet említenék, amely a jelen kiállítás keretében megvalósítható kérdésfeltevés és egy indirekt Barnett Newman-recepció között látszik körvonalazódni a szerző részéről. Nem könnyű Newman hatását tetten érni, hiszen jelen alkotás esetében egy kevert médiumról van szó, ezért is neveztem hibrid installációnak a hangistalláció helyett, egyensúlyba állítva ezzel a vizuális tartalmat az akusztikus mellett. A grafikai megjelenítés (nyomatok, hologram kisérletek ) éppúgy, mint a fémlemezek plaszticitása (plasztikák) e hibrid mű egyenrangú, szerves részeit alkotják e különös, analóg hangszerrel és a performatív, kimeríthetetlen hangzásvilággal együtt. Dokumentációs értékük és szerepük így egyedül a külön, egyénileg lejátszható videotartalmaknak van. Mindezt szem előtt tartva érdemes a Befogadónak kísérletet tennie, és a newmani megfontolásokat figyelembe véve közelítenie, „olvasnia” a vizuális tartalmat, illetve kapcsolatba kerülnie a plasztikákkal; majd elgondolkodnia azon, hogy milyen befogadói narratívák nyílnak, és ezek között milyen különbségek adódnak, amennyiben érzékszerveit külön-külön is korlátozza, egyetlen médiumra redukálja. Ahhoz pedig, hogy egy bizonyos megnyújtott vagy dómszerűen kiterjesztett és körbezáró vertikális, vizuális térélménynek vagy a newmani-lyotardi „most” élménynek a fent idézett Voegelin leírása szerinti tapasztalatát is számon tudja kérni, a sajátjára „rá tudja olvasni,” ahhoz személyesen el kell jönnie, és el kell időznie.

Spielzeuge

laczkojuli

2017.06.13- 06.15.

Laczkó Juli DLA mestermunka-kiállítása
a lipcsei Hochschule für Grafik und Buchkunst-on töltött ösztöndíjas időszakban készült új munkák

A kiállítást megnyitja: Tatai Erzsébet 
Finissage: the hangout with Krida Fahlo, Cleopatra and Videotonnas

MOST AZT ÉRZEM, HOGY CSAK VIGYÁZNUNK KELL EGYMÁSRA…

korpro

2017. 06. 10. – 06. 11.

Bogdán Zenkő, Adorjáni Panna, Korponovics Roland, Márkus Sándor kiállítása

Most azt érzem, hogy csak vigyáznunk kell egymásra, és akkor minden jó lesz 
2 Budapest Bottom Boys and 2 Romanian Boss-Ass Bitches

Zenkő:
A nyomok, a sebek, a mankók és a jelek, bármi amitől azt érzed, hogy élsz. Húspiac, lélekbolt, hogy azt gondolom tudod, hogy tudod, hogy gondolkodsz. Túl sokat. Írj egy listát, nézd át kétszer és döntsd el, mi vagy, piszok vagy ékszer. 

#nyomok #sebek #mankok #jelek #elet #huspiac#lelekbolt #tulagyalas 

#listak #piszok #ekszer

Panna:
Képek emberekről. Dolgok, amelyek az embereké. Gyűjtemények identitásokból, szavakból, arcokból. A történetmesélés kényszere. Az én elbeszélésének luxusa a kiállítótér fehér falán. A saját történet, a személyes tér konokul bekönyökli magát a nyilvánosság elé. A tágabb értelmezésre való vágyakozás.

Sanyi:
Bárcsak nyíltan beszélhetnék most arról amiről igazán akarok. De sajnos erről nem lehet. Most az installációm beszél helyettem. Fáj ez. Jól vagyok.

Roland:
Most arra gondolok, hogy kik vagyunk mi négyen és melyek voltak azok a hányadosok, kerekítések egymás emlékezetében, amik szakmailag és érzelmileg is közös nevezőre hozták bennünk a szándékot a közös cserékre (tudás, tapasztalatok, titkok és értékek adásvételében), amik következtében magunkról, mint egy csapat gondolkodunk.
A kiállított munkákat nézve akaratlanul is a kortárs művészeti narratívák kontextusainaknak préseit érzem, miközben azok már eleve mind személyes túlélési stratégiáink kézikönyvének egy-egy kitépett lapjai. Önmagunk szakmai és egzisztenciális elhelyezésének vágya egy saját kritikai rendszer felállításának szükségességében, melynek megoldóképlete mégis leginkább közös humorunkban érhető tetten. S ennek a sokszor önironikus humorunk médiumai vetíthetnek rá történeteink tágabb, generációs dinamikáira is.

UNIVERSAL PLEASURE FACTORY
www.universalpleasurefactory.tumblr.com

//

Works by: Zenkő Bogdán, Adorjáni Panna, Roland Korponovics, Sándor Márkus

I feel that we only need to take care of each other now and everything will be alright
2 Budapest Bottom Boys and 2 Romanian Boss-Ass Bitches

Zenkő:
All the marks, all the scars, all the clues with all the cues, anything that makes you feel alive. Body shop, soul market, thinking that you know, knowing that you think. Too much. Make a list, check it twice, find out whether you are naughty or nice. 

#marks #scars #clues #alive #bodyshop#soulmarket #overthinking #spam #naughty 

#nice #toomuch

Panna:
Pictures of people. Things that belong to people. Collections of identities, words, faces. The urge of storytelling. The luxury of narrating yourself onto the white walls of the gallery. The personal story, the private space stubbornly fights its way in front of the public. The desire for a broader interpretation.

Sanyi:
If only I could openly talk about what I really want to discuss right now. But unfortunately it is impossible. My installation talks on my behalf. This hurts. This hurts. I’m ok.

Roland:
I am thinking about the four of us, who we are and which were those ratios and roundings in each other’s memories that became the common denominator of our intentions, both emotionally and professionally, to achieve this mutual exchange (to share knowledge, experience, secrets and values), through which we think about ourselves as a team.
Looking at the exhibited works, I unwillingly feel the pressure of the different contexts and narratives of contemporary art, while actually all these works are also simply torn pages from our personal survival strategy books. The desire to position ourselves both professionally and existentially within the necessity of a critical system – its solving formula nonetheless lies mostly in our common sense of humour also reflects upon the boarder generational dynamics of our stories.

UNIVERSAL PLEASURE FACTORY
www.universalpleasurefactory.tumblr.com

Támogató: NKA

Modell utáni rajz #01

modellutani

 

2017. 06. 01. – 06.05.

Kovács Máté kiállítása 

Kurátor: Molnár Ráhel Anna

Akt. „Elménkben nem egy szégyenkező és védtelen test dereng fel hallatán, hanem egy kiegyensúlyozott, viruló és magabiztos testé: az átlényegült testé” – írja Kenneth Clark a meztelen test ábrázolásának átalakuló szerepével kapcsolatban, 1956-ban. Az aktmodellt és az anatómiai tanulmányokat a magas művészetek fundamentális kellékeként tételező művészetfelfogás, az ábrázoló művészetek szerepe és vele a meztelen, mozdulatlan, (idealizált) emberi test bemutatása egy romantikus művész szerephez kötődik, de mindenképp „valami régi” lenyomataként jelenik meg.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatásában ma is jelen van a klasszikus anatómiai gyakorlatokon alpuló rajzoktatás, vele együtt pedig az aktmodellek maguk – részben egy korábbi művészet és művész szerep maradványként. A Modell utáni rajz az egyetem művészhallgatói számára kötelező, nyolc szemeszteres kurzus. Az élő modell után végzett anatómiai rajzgyakorlatok célja a térbeli formák minél több szempontból történő megismerése és az emberi test anatómiai rétegeinek megértése. 

Egy olyan, rendszeres figyelemgyakorlat, amelyben a folyamatos koncentráció a meztelen test elemzésén, lebontásán és leképzésén keresztül fejlődik. A modell szerepe itt másolható minta, teste viszonyítási mérték. Az aktmodellek eszményi formák tanulmányainak és az anatómiai figyelem gyakorlásának átmeneti – mozdulatlan és néma segédeszközei.

Kovács Máté munkájában az anatómiai figyelem az izomtömegről, csontokról és izületekről személyes, közösségi és intézményi testek rétegeinek lebontására, megértésére és újrarendezésére helyeződik át. A Modell utáni rajz #01 egy hosszútávú, az aktmodell kortárs szerepét különböző szempontokból szétszálazó projekt első fázisa, amely az aktot, mint „átlényegült testet” a Képzőművészeti Egyetem foglalkoztatásában álló modellek nézőpontjából mutatja be. 

A kiállításon vetített dokumentumfilm az aktmodell és a művész viszonyának, az akt különböző szereplehetőségeinek kérdéseit a modellekkel folytatott beszélgetéseken – helyesebben a modellek beszéltetésén keresztül teszi fel. A bő egy éves, szoros együttműködésben a modell és művész szerepei felcserélődnek. A figyelem fókuszpontjának áthelyezésével a hangtalan, kimerevített testek helyére egyének történetei kerülnek, az elbeszéléseken keresztül pedig a modell kortárs szerepének új, személyes anatómiája rajzolódik ki.

//

Life Drawing #01 – The Exhibition of Máté Kovács

Nude. The word „carries, in educated usage, no uncomfortable overtone. The vague image it projects into the mind is not of a huddled and defenseless body, but of a balanced, prosperous, and confident body: the body re-formed.” – Kenneth Clark points out in his essay The Nude: A Study in Ideal Form (1956). Today this „body-reformed”: the picture of a naked, still, idealized human is stuck to a notion of (mimetic) art which implies anatomical studies and the nudes themselves as the fundamental elements of it, together with a romantic, withered understanding of the role of the artist.

Models of traditional art education is still part of the curriculum of the Hungarian University of Fine Art. In the coursed based on anatomical studies nude models are being used – appearing as the remains of a former notion of the role of art and the artist. The aim of the university’s compulsory, eight semester course, Life Drawing is the examination of different spatial forms and the understanding of anatomical layers of the human body, from various viewpoints. 

A regular practice, wishing to develop attention skills by the mapping and disassembly of the naked body. In this practice, nudes are samples of mimesis, the body is a point of reference – they appear as temporary, stationary and mute tools of the depiction of ideal forms, the practice of academic studies and anatomic attention.

In the work of Máté Kovács, from muscles, bones and joints this anatomic attention is transposed to the dissassembly, understanding and redistribution of personal, public and institutional bodies. Life Drawing #01 appears as the first section of a long-term project, examining the contemporary role of the nude from different perspectives. This exhibition shows the nude, as a „body-reformed” from the viewpoints of the nude models working in the Hungarian University of Fine Arts.

The documentary film presented in the exhibition poses questions regarding the relationship between the nude and the artist and the scope of possible roles through dialogues with the nudes themselves. In the process of the one year cooperation roles of the nudes and the artist getting switched – by the alteration of the focuspoint of attention mute bodies are replaced with autonomous stories of persons, through which a new, personal anatomy of the contemporary role of the nude is being drawn.

Támogató: NKA

Ráközelítés

rakozelites

2017. 05. 22.- 05.29.

Zékány Dia kiállítása

Kurátor: Lőrinczy Lia

A kiállítást megnyitja: Lázár Eszter, művészettörténész

Zékány Dia a túlterhelt enteriőrök feltérképezésének új lehetőségeit kutatja a videó és a festészet médiumain keresztül. Alkotói mechanizmusa során ráközelít, fókuszál, hierarchizálva a tárgyakat – „kvázi-csendéleteket“ alkotva. A kiemelt tárgyak univerzálisan kódolható szimbólumok és mindenki számára ismerős vizuális emlékek.
A rövid videóinterjúk és a festmények egymás narrációiként szubjektív történeteket mesélnek a magunkkal hozott, megörökölt, és sok esetben nem is tudatos emlékek jelenlétéről, a fogyasztói társadalomról, politikáról, történelmi hatásokról és a mindenki számára ismerős tárgyi felhalmozásról.

zekanydia.blogspot.hu

Támogató: NKA

POR MEG PÁRA _állandó jelzők, fizikai állandók

pormegpara

2017. 05. 16. – 05.21.

Ember Sári és Szemző Zsófi kiállítása
Kurátor: Szalai Bori

Vázák, tálak, cseppkövek, kristályok, hegyek. Tárgyak, melyek úgy jelennek meg, mint valamiféle ismeretlen távoli kultúra emlékei, mint egy megkövült pillanat. Ahhoz hasonló ez, ahogy a kerámia tárgyak égetése során rögzülnek a puha agyagot formáló érintések. Egy olyan fluid állapot merevedik ki, ahová már nem lehet visszatérni; puha gondolatok kő keménnyé szilárdulva.
Ezeknek a lelet-szerű tárgyaknak valójában azonban nincs saját történetük, a kerámiákon látható törések és repedések nem a sok-évnyi használattól keletkeztek, a cseppköveket, az apró kavicsokat és a hegyeket nem a természet formálta, a sziklafalat nem az eső mosta tisztára. Ezek a tárgyak csak mímelik a rájuk rakódott történeteket, és így teret adnak annak, hogy másként tekintsünk rájuk, hogy valójában belenézzünk egy kerámia váza üres tekintetébe, vagy egy széttört tál repedései közé. 
A kiállításon a törések és javítások hangsúlyos elemként jelennek meg. Ember Sári és Szemző Zsófi kerámiáikban nem fedik el ezeket a sérüléseket, hanem elválaszthatatlan alkotóelemként tekintenek rájuk, vagy akár kifejezetten kihangsúlyozzák azokat. A japán kintsugi technikához kapcsolódó filozófia a hibát és a tökéletlent élteti, és fontosnak tartja a változás elfogadását. A sérülésekre és törésekre a tárgy életének fontos részeiként tekint. A kintsugi technika a széttört kerámiákat megjavítja és a ragasztásokat, illesztéseket arany porral emeli ki. A kiállításon a tárgyak születésének és sérüléseinek nyomai ugyanolyan fontossággal jelennek meg. Egyik tárgy sem hangsúlyosabb a másiknál. A kerámiák – mint egy régészeti feltárásnál – egy közös platformon jelennek meg, ahol felcserélhetővé válik a puha agyag-darab és a kész kerámia, a sérült és az ép, az élettelen és az élő, az aranypor és a háztartási piszok, a por meg a pára.
/Szalai Bori/

Mit nézel?

mitnezel

2017. 05.05 – 05.12.

Nagy Benjámin kiállítása

Kurátor: Csóka Heléna

Megnyitja: Halász András, festőművész

Mit nézel az utcán, a villamoson, munka közben, a melletted sétáló emberen? Mit nézel a komputereden? Egyáltalán: mit nézel?
A pimasz kérdés most a galéria faláról szegeződik a nézőnek, és válaszra szólítja fel, sőt párbeszédre hívja, miközben önmagát szándékosan és megfontolt céllal helyezi kritika alá. A kérdés a saját műtárgy voltát is megkérdőjelezi.
A kiállításon megjelenő objektek a humor és az önirónia eszközeivel egyensúlyoznak egy vonalon, ahol a hétköznapi tárgyak és a műtárgy közötti státusz elmosódik, kérdésessé válik. A művész új formákban, új művekben fogalmazza meg a visszatérő kérdéseket: mit tekintünk művészetnek? Ha művészetnek nézünk egy tárgyat, hogy vizsgáljuk azt? Mi határozza meg művészeti értékét?

Nagy Benjámin manipulált tárgyai esetében kiemelt szerephez jut a címadás; a műveire jellemző geg, fricska a címben csattan igazán. A humor mellett a művész másik fontos eszköze a becsapás, a megtévesztés. A bizonytalan szituációt a hétköznapi tárgyak és a neoavantgárd hagyományokra visszamutató pszeudó-tárgyak közötti viszony teremti meg.
Más, amit nézel, és más, amit valójában látsz, első pillantásra eldönthetetlen, melyik a művész által keltett illúzió.

//

What are you watching on the street, on the tram, during working hours or on the people walking next to you? What are you watching on your computer? What are you watching at all?
This sassy pointed question is now asked from the walls of the gallery and it is waiting for answers from the visitors, moreover it calls for a dialogue while intentionally criticizing itself. This question is challenging the nature of the own artwork. 
The objects presented on the exhibition are balancing on the line of humor and self-irony, where the boundary between artwork and everyday object becomes questionable. The artist formulates the recurring question ’What do we consider as art?’ in new forms and new works. If we consider an object as artwork how do we observe what determines its artistic value?

In case of Benjámin Nagy’s manipulated objects the titles play an important role: that is where the gags and flicks typical of his works get to the punch line. The artist’s other important instrument beside the humor is the delusion. The unstable situation is created by the system of relations between everyday objects and pseudo-objects which can be traced back to the neoavantgarde traditions. 
What you watch and what you really see are two different things and we can not decide at first sight which one is the illusion created by the artist.

 

Támogató: NKA

MI A FAX?

miafax

 

2017. 05. 02

Kiállító művészek: Kosik Sándor, Kovács Attila

Kurátor: Mikulán Dávid
A kiállítást megnyitja: Halmai András

A FAX csapat 2011-ben alakult, küldetése a közterek defektes felfogásának felszámolása különböző képzőművészeti és sport tevékenységekkel. A FAX egyik alapító tagja Kosik Sándor(14) barátjával Attilával (13) elfoglalták a Labor galéria tereit és egy hétig azt csinálnak amit akarnak. Gyere el és nézd meg mi sült ki belőle!

Magánideológiák

maganid

2017. 04.06 – 04.21.

Az MKE Művészeti és Művészetelméleti Szakkollégium Kötöde munkacsoportjának kiállítása.

Kiállítók:
Bozzai Dániel
Hoffmann Tamás Boldi
Imre Réka
Máté Dániel
Nizák Júlia
Szabó Andrea

Koncepció: Albert Ádám

Kurzus: Katona Anikó

Workshop: Szigeti Árpád // Hurrikan Press

Megnyitja: Katona Anikó & K. Horváth Zsolt

A kiállítás egy féléves kurzus eredményeit mutatja be, amelyben egy tervezőgrafika-történeti előadás sorozathoz kapcsolódott egy alkotói feladat: így születtek a magánideológiák. A kurzus a megszokottól (kronologikus stílustörténet) eltérő módon, a társadalmi folyamatok és a politikai ideológiák hatása felől mutatta be a tervezőgrafika történetét. Tárgyalta a baloldali mozgalmak hatását (az Arts & Craftstól a szocreálig); a nacionalizmus megjelenítéseit, a háborúk és forradalmak propagandáját, stb. Megfigyelésünk, hogy semmilyen művészet, így a design sem egy társadalmi-politikai kontextustól elzárt, légüres térben alkot, hanem annak szerves részeként. Különösen igaz ez a tervezőgrafikára, amelyet nemcsak az alkotói intenció, hanem a megrendelő céljai és a célközönség igazodásai is meghatároznak. Így a magyar plakátművészet leképezi a története során lezajló politikai változásokat és a cserélődő ideológiai áramlatokat. Egy tervezőgrafikai alkotás esetében nemcsak a hirdetett téma, hanem a stílus és elemei: a színhasználat, a formavilág, a figurák és a tipográfia is hordozhat ideológiai tartalmat.
Ezekből a megfigyelésekből indult el az önálló alkotói munka, amelynek során minden hallgató saját projektet dolgozott ki. Ennek részeként riso nyomtatással készültek a plakátnyomtatás régi technikáját megidéző alkotások. A címben szereplő „magán” jelző arra utal, hogy mindenki olyan társadalmi szempontból fontos témát választott, amely személyesen foglalkoztatja. Így került sorra a magyar vasúti közlekedés dicsérete, a budapesti közlekedés irányításának anomáliái (vagyis javaslatok ezek megoldására), a kenyérsütés napi praxisa és szimbolikus/politikai jelentései, az oktatás helyzete és finanszírozásának problémái, illetve a mai politikai kommunikáció üzeneteinek összevetése a szocialista propagandával, amelynek során megidéződik egy jellegzetes, mára eltűnt tervezőgrafikai műfaj: a kártyanaptár. Mindegyik munka személyes szálon indult, mégis olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek mindannyiunkat érintenek.

Támogató: NKA