Schuller Judit Flóra: Memory Theatre

memory theatre_baltic sea_facebook cover

Schuller Judit Flóra: Memory Theatre

Megnyitó: 2018. Február 23., 19:00

A kiállítást megnyitja: Gadó Flóra, a kiállítás kurátora

 

Memory Theatre

 

A kiállítás kiindulópontjában a művész családjának archívuma áll, valamint a leszármazottaknak ehhez a szinte felmérhetetlenül gazdag anyaghoz való viszonya.

A Memory Theatre mint többéves művészi kutatási projekt, azt járja körül, hogyan próbálja mindezt átlátni és feldolgozni a harmadik generációhoz tartozó művész és milyen személyes viszonyulásokat dolgoz ki. Schuller Judit Flóra a családi hagyaték vizsgálatán és művészi interpretációján keresztül az emlékezet és a felejtés mechanizmusaival, az elmúlás és a magány érzetével, a generációk közötti párbeszéd lehetőségével foglalkozik. A feldolgozás során, ahogy a művész fogalmaz, mindkét „fél” egyfajta átalakuláson megy keresztül: az archívum redukálódik és a rendszerezettség felé halad, miközben saját maga az emlékezet tudatos ápolását elhagyva, a felejtés folyamata felé tart. A kiállítás másik kulcsfogalma épp ezért a hiány lesz: ez magyarázza a felmenők gyűjtési tevékenységét, amit a család holokausztban való érintettsége csak megerősített. A veszteség okozta űrnek az el nem érhető kitöltése motiválja az alkotót, amikor saját családtörténetét kutatja, illetve a gyászmunka folyamatát próbálja lezárni magában.

A kiállítás a nagyapától, Schuller Imrétől örökölt lakás felszámolásának történetén keresztül bont ki fragmentált  mikrotörténeteket, amelyek különböző múltfeldolgozási stratégiákat – mint amilyen az ismétlés, a kisajátítás és ezek performatív gesztusai – mutatnak be. Az emlékezet és a felejtés aktusához hasonlóan a Memory Theatre se tud lezárt entitásként létezni, folyamatos alakulásban, változásban van; egy nyitva hagyott párbeszéd idősíkok, történelemmetszetek és generációk között.

_ _ _

Memory Theatre

 

The starting point of the exhibition is the artist’s family archive and the descendents’ relationship toward this rich material. The artistic research project Memory Theatre examines how the artist – as the representative of the third generation –  can deal with this topic and what kind of personal approaches she can formulate toward the archival heritage. Judit Flóra Schuller deals with the mechanisms of memory and forgetting, the notions of loss and solitude. Through the artistic analyzation and interpretation of her family heritage the artist creates space for a possible dialogue between generations.

Through this process, as the artist claims, both parties  are going through some kind of transformation: the archive itself is reducing and moving towards a systematic order, while the artist is stepping in the phase of oblivion as she slowly abandons the process of cultivating memory. The other keyword of the exhibition is the notion of absence: this is what explains the collecting attitude of the family that had become even more stronger and conscious due to the effects of the holocaust in the family. What motivates the artist is the unreachable process of completing the void of absence, as she continues the research about her own genealogy and trying to get a closure in the process of bereavement.

 

The exhibition unravels fragmented micro narratives through the story of the apartment which the artist inherited from her grandfather, Imre Schuller. Through the act of repetition, appropriation and performative reflections, the artist outlines different patterns in dealing with the heritage of the past. Similarly to the act of remembering and forgetting, Memory Theatre cannot exist as an accomplished entity, it is always in transition; an open conversation between time parallels, layers of history and generations.

 

_ _ _

A kiállítás támogatói: Aalto University School of Arts, Design and Architecture, Nemzeti Kulturális Alap

The exhibition is supported by Aalto University School of Arts, Design and Architecture, National Cultural Fund of Hungary

 

A kiállítás megtekinthető: 2018. február 24 – március 3 között

Nyitva tartás: minden nap 14:00 – 18:00 (kivéve február 25-én vasárnap)

Herczeg Klára-díj 2017 / Ember Sári és Pinczehelyi Sándor kiállítása

26805228_1774713525881057_5789500460689367226_n

2018. január 24- február 15.

megnyitó: 2018. január 23. 18:00 

A kiállítást megnyitja: Ladik Katalin
Köszöntőt mond Gadó Flóra (FKSE alelnök) és Magyar Fanni (FKSE elnökségi tag)

Nyitvatartás: kedd-péntek 14-18 óra 

_ _ _

A Herczeg Klára-díj 1998 óta évente kerül kiosztásra. Az 1997-ben elhunyt Herczeg Klára szobrászművész végrendeletében a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Alapítványt az örökség részesévé tette, ezúton támogatva a pályakezdő művészeket. A kuratórium úgy döntött, hogy egy – az örökséghagyóról elnevezett – díjat alapít, amelyet minden évben az FKSE vezetősége által kiválasztott képzőművész kap meg, ami a díj junior fokozatát adja. Mivel az örökhagyó is fontosnak tartotta a generációk egymáshoz való közeledését, a hagyaték kezelője (Dr. Székely Ádámné Dr. Szűts Ildikó) a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Alapítványra és Egyesületre bízta azt a megtisztelő feladatot, hogy a Herczeg Klára-díj szenior fokozatát gondozza. A díjazott személyére felkért, független jelölő ajánl művészeket, akik közül az alapítvány kuratóriuma által meghívott háromtagú zsűri választotta ki a szenior díjazottat.

2017-ben Maja és Reuben Fowkes ajánlása alapján a zsűri (Maurer Dóra, Ladik Katalin, Lázár Eszter) Pinczehelyi Sándornak ítélte a Herczeg Klára-díj szenior fokozatát. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület vezetősége a díj junior fokozatában Ember Sárit részesítette.

Keresztesi Botond: CNN (crystal nails narratives)

keresztesi botond_cnn

 

2018. január 9. – január 20.

Megnyitó: 2017.01.08. 19:00 
Megnyitó performance: Trapp Dominika

Az emberi és állati testben egyaránt előforduló anyag a szaru, több ezer éve része kultúránknak, eszközhasználatunknak. A test esetlenségének, sebezhetőségének ellenére fejlesztett ki az evolúció szilárd halmazállapotú, tárgyszerű, természetes támasztékokat, amik akár mint az egészségügyi protézisek könnyítik meg mindennapjainkat. Az evolúció folyamatosan alkalmazkodik ugyanakkor változó igényeinkhez, ha kell elvesz, ha kell hozzánk ad. Az ember maga is részt vesz a teremtés folyamatában. Miután szükségtelenné válik táplálék után a földet, fák kérgét kaparnunk, a természet adta meghosszabbított eszközünktől egyszerűen megszabadulunk, amputáljuk. Ellenkező esetben a ragadozó állatok karmát elirigyelve, acél penge toldalékkal vadásznak az asszaszinok, vagy mások éppen mesterséges akváriumot építenek ujjvégeikre. Hangsúlyos a szóhasználat,ugyanis a kontaktlencsét behelyezzük, de a körmöt építjük a magyar nyelvben. 
A szaru különböző megjelenési formái egyébként is történelmileg terheltek. Legtöbbször elvadult formáikról a bestialitás jut eszünkbe, minthogy a sátán a közgondolkodásban szarvakkal és patákkal él leginkább. Ugyanakkor Mózest ellenkező előjellel szintén szarvakkal ábrázolják, így valahogy ez az ambivalens kettősség , valós és valótlan egymás mellett jellemző a kiállított anyagra is.A köröm minden esetben valós matériaként jelenik meg, még ha a körülötte ábrázolt világ illúzió vagy csupán a képzelet szüleménye.

 

Támogató: NKA

Koronczi Endre FEHÉR SZÉL – Széljegyzetek a Ploubuter Parkból

meghívó kép_koronczi endre

2017. december 19. – december 31.

Megnyitó: 2017.12.18. 18:00 

Megnyitja: Szigetvári Andrea zeneszerző (www.szigetvariandrea.com/)
A megnyitón a “Repül a fehér kő – installáció-komprovizáció” című, erre az alkalomra komponált szerzemény fog először és utoljára megszólalni a térhez és a szélhez illesztve.

_ _ _ 

A FEHÉR SZÉL egy jegyzet a Ploubuter Parkban, egy széljegyzet a másik oldalon.

Tegyünk egy kísérletet arra, hogy megnézzük, megtapasztaljuk, mi van a szél mögött. Vajon megállapítható-e, honnan indul a szél és hol ér véget. Vajon van-e kezdete és vége, és van-e széle a szélnek, ahogy az esőnek például van.

A szél, mint tudjuk, az egyik leganyagtalanabb anyag, az egyik legmegfoghatatlanabb jelenség. A szelet sohasem látjuk, mindig csak a következményeit érzékeljük, csak azt látjuk, ahogy a faleveleket mozgatja, csak azt halljuk, ahogy a tárgyakon megtörve süvít, csak azt érezzük, ahogy az arcunkhoz érve simogat, vagy illatot hurcol valahonnan. Illetve akkor válik láthatóvá, ha életre kelt valamit, ha szárnyra kap általa egy élettelen tárgy, ha lelket lehel a szemétbe és egy új történet indul a mozgásban.

A Ploubuter Parkban a szél különféle hatásainak megfigyeléseire van lehetőségünk. A két párhuzamos kiállítás egyszerre, de ellentétes nézőpontból ír széljegyzeteket a jelenség mellé.

A Paratusspiritus manuatum (Háztáji lélekkeltetős) című kiállítás (https://capacenter.hu/kiallitasok/koronczi-endre-paratusspiritus-manuatum-haztaji-lelekkeltetos-szeljegyzetek-ploubuter-parkbol/) az OpenAir installációkról készült fotó- és videóanyagból mutat be egy szűk válogatást, a kamarakiállításon látható festménysorozaton keresztül viszont átlépünk egy másik médiumba, és arra tehetünk kísérletet, hogy a festészet leghagyományosabb eszközeinek segítségével közelebb tudunk-e kerülni a szél természetének megértéséhez.

_ _ _
http://www.ikon.hu/artroll/index?search=e_id&search_string=13972
http://www.ikon.hu/artroll/index?search=e_id&search_string=13976

 

 

 

Örökölt Érzékenységek – Markó Luca kiállítása

markóluca_banner

 

2017. december 4. – december 8.

Megnyitó: 2017.12.04. 18:00 – Bevezetőt mond: Bánki György

Kurátor: Jóföldi Laura

 

Meg lehet-e mérni a csalódottság súlyát? Átrendezhetők-e készen kapott családi mintázataink? Hogyan változnak a lelki folyamatok testi tapasztalatokká?

Az Örökölt érzékenységek alkotásai személyes történeteken alapulnak, amelyek nemcsak vizuális eszközökön keresztül jelennek meg. Olyan magánmitológiát hoznak létre, melyben médiumok, képiség, hangok, taktilis ingerek keverednek, de ez a sokféleség egyetlen gondolati egységet képez.

A kiállítás olyan, akár egy napló, amelyben az alkotó a legbensőbb emlékeit tárja a nézők elé, de mindezt úgy teszi, hogy bárki tud kapcsolódni hozzájuk. Luca privát történeteken keresztül beszél egyetemesen ismert érzésekről: kötődésről, veszteségről, szerelemről és hiányról. 

_ _ _

The works of the Inherited sensitivities series are based on personal stories, and they are using various tools beyond visuality. Mixed media, images, sounds and tactile effects featuring the exhibition, but all of them are the part of one complex idea.
The artworks are like diary pieces. Luca is sharing her most intimate thoughts, but anyone can relate with them. Through her stories she tells about feelings that everyone knows: love, connection, anxiety and loss.

59°23’02.9″N 24°46’46.6″E

23472910_1700514993300911_5096083971787711791_n

 

59°23’02.9″N 24°46’46.6″E

2017. 11. 21.- 12. 01.

megnyitó: 2017. 11. 20. 19:00

 

Művészek/ / Artists: AGG Lili, TEPLÁN Nóra

Hang / // Sound: BARTA Bence

Kurátor// Curator: KÓKAI Zsófia

 

A zóna fiktív tér ahová a belépés abból a vágyból fakad, hogy megszabaduljunk az egzisztenciális szorongásunktól, kizökkenjünk a valóság unalmából, az élet hiábavalóságából. A zóna bejárásának lehetősége olyan erős ingert generál, amiért folyamatosan vissza szeretnénk oda térni, annak ellenére, hogy a katarzis elmarad. A zónában egyfajta transzcendentális élményhez szeretnénk eljutni. Van még ilyen hely, létrehozhatunk ilyen teret?

A kiállítás a zóna megteremtésének vágyából fakad, ugyanakkor modellezi azt a folyamatot, ahogy ez a kísérlet rögtön kudarcba is fullad. A virtuális valóságok mind alternatívát kívánnak nyújtani a zónának, arra a felismerésre próbálnak gyógyírt adni, hogy soha nem tudunk megfelelni az “ideálisnak”. Ezek a virtuális valóságok feloldódni látszanak, beépülnek a mindennapokba, ezáltal a szorongás és félelem egyre meghatározhatatlanabb forrásokból táplálkozik, az egyén egyre elszigeteltebb, magányosabb lesz. A zóna a művész számára az az állapot is lehet, amikor az elképzelései formát nyernek. Egy pillanat, amikor egy nem megfogható határhelyzetben találja magát. Ennek oka, hogy az alkotási folyamat intimitása után a kész tárgy szubjektummá, sőt idegenné válik. A művész kilökődik a zónából, ismét elveszti azt a vágyott teret, amit létre akart hozni.

_ _ _ _

The zone is a fictional space where entry stems from the desire that we should get rid of our existential anxiety, let us be put off the melancholy of reality and the futility of life. The opportunity to discover the zone generates such a strong stimulus, for which we want to return to it constantly, despite the catharsis being missed. We want to get some kind of transcendental experience in the zone. Is there such place? Can we create such space?

The exhibition attempts to create the zone and at the same time models the process of failing the experiment. The virtual realities all try to provide an alternative for the zone: they try to be a cure for the realisation of not achieving the “perfect” state. These virtual realities slowly start to melt, infiltrating into everyday life, as anxiety and fear feeds on more and more indefinable sources: the individual becomes more lonely and isolated. The state when his ideas are given a shape may be the zone for the artist, a moment when he finds himself in a border situation which cannot be explained. The reason for this, that after the intimacy of the creative process the completed object becomes a subject, and furthermore becomes strange. The artist falls out of the zone, losing again the desired space which he wanted to create.

 

 

 

Támogató: NKA

BETONPIXELEK – Kádár Emese kiállítása

PLAKAT

 

2017.11.09. – 11.16.

Megnyitó: 2017.11.08. 19:00

Kurátor: Hordós Boldizsár

 

A Betonpixelek privát utópiáinkat modellezik, és mint legszemélyesebb vágyaink általában, a sorozatgyártás és az egyediség ellentmondásaiból tevődnek össze. A kiállítás anyaga egy év műtermi munka és változatos anyagkísérletek eredménye, a kiállítás összképe viszont a látogatótól függ. Az esemény résztvevőiként a mi feladatunk, hogy az installáció elemeiből valami ránk jellemzőt építsünk ki: egy limitált térben újra- és újraírjuk azt a tájképet, ami egyébként adott a számunkra és rettentő nehezen megváltoztatható, amelynek a határait szüleink, a kor, a karrier-lehetőségeink, vagy a képzelőerőnk korlátai jelölik ki, és ami egyébként kötelező érvényével, kizárólagosságával fenyegetne minket, olyan súllyal, hogy talán csak a gyerekek nyilatkozhatnak róla egészen nyíltan – ezt a nagyon általános kirakósjátékot, mindennapi küszködéseink tárgyát, személyes vágyaink térképét.

 

Támogató: NKA

 

Szűcs András: MÁSOLAT

szucs_andras_masolat01b-470x219

Megnyitó: 2017. október 24. 19:00

Bevezetőt mond: Modor Bálint

Zene: J. S. Bach – Kunst der Fuge (BWV 1080), Contrapunctus I; Fuga a 3 soggetti (Contrapunctus XIV)
Előadják: Sánta Zsófia – szoprán blockflőte, Sereg Zsuzsanna – alt blf., Szabó-Szemenyei Eszter – tenor blf.
Szebenyi Katalin – basszus blf.

Kurátor: Balázs Barnabás

Megtekinthető:  2017.10.18. – 2017.10.22.

Adott egy négyszögletes képhordozó, melyet ugyanazzal a természetességgel tekintünk a legideálisabb formának egy táblaképhez, mint ahogyan- például- kezeinken lévő öt ujjunkat létünk fenntartásának legalapvetőbb eszközének tekintjük.

De amint rákérdezünk,- miért ne kérdezhetnénk rá?- hogy miért pont öt ujjunk, képeinknek miért pont négy sarka van, a valóság biztos talaja rögtön olvadékonnyá válik alattunk, és főként: bennünk, hiszen, lehet, hogy nem tudjuk megmagyarázni, hogy az „egy kézen öt ujj” elve honnan is ered, a felől viszont, ha következetesen kérdezünk, semmi kétségünk nem maradhat, hogy nem mi döntöttünk úgy, hogy ujjaink száma egy kézre számítva éppen öt darab legyen.

Kérdésünk jelen esetben- képeink esetében- pedig az, hogy miért tűnik úgy, hogy ugyanígy nem állt hatalmunkban táblaképeink legalapvetőbb formátumát nekünk magunknak meghatároznunk, hogy miért térünk vissza újra meg újra a négyszögletes formához, végső soron: hogy miért tűnik ugyanúgy szükségszerűen meghatározottnak ez a forma, mint a testünk felépítését szervező ismeretlen eredetű alapelvek. A kérdés feltevésének módja egy olyan motívumértékű forma utáni kutatás, mely a legadekvátabb módon következik a négyszögletes-esetünkben, az elvi lehetőségek minél szűkszavúbb meghatározása érdekében a négyzetes- képfelület lehetőségeiből.

Kutatásunk során- bár túlságosan sokat nem kellett keresgélnünk- a kockában találtuk meg ezt a vezérmotívumot, ami ugyanazért tűnik egy számunkra megnyugtató (mert a lehető legadekvátabb) választásnak, egy négyzetes alapú kép esetében, szemben például egy derékszögű háromszöggel vagy egy erdőrészlettel, stb. (és itt végtelenségig írhatnánk lehetséges képi látványok semmibe vesző láncolatát), amiért ötujjú kezünkre az ötujjas kesztyűt, és nem háromujjasat, vagy nem egy erdőrészletet (stb.) tartunk kesztyű gyanánt a legideálisabbnak. Kivéve, ha kétujjasat – de kivétel erősíti a szabályt.

Miután pedig ebben megnyugodtunk, máris üdvözölhetjük soron következő szorongásunkat, ugyanis egy kocka ábrázolásmódjainak szám szerintinek vélt lehetőségei, egyáltalán nem szám szerintiek, hanem ugyanúgy a végtelenbe vesznek, mint azok a képi lehetőségek, melyeket oly magától értetődő módon elvetettünk. Tehát az a szándékunk, hogy mozdulatainkat, fent vázolt gondolataink alátámasztásának érdekében, a kockaábrázolásra korlátozzuk, a végtelen képlehetőségek káosza helyett, óhatatlanul a végtelen kockalehetőségek káoszába taszít minket. Persze bizonyos értelemben már ez is óriási előrelépés. Még ha egy szakadékba is…

Innentől pedig feladatunk egyértelmű: szakadatlanul kockaképeket ontani, míg egyszer csak rá nem bukkanunk A Kockára- ami persze eleve kudarcra ítélt vállalkozás, hiszen A Kocka nem egy kocka képe, nem is egy kézzelfogható „valódi” kocka, melyet szemlélve vagy elképzelve, egyszerűen csak át kell vinnünk a vászonra, hanem: egy szükségképpen ábrázolhatatlan geometriai képlet.
Amivel itt szembesülünk az lényegében ugyanabból az ősszorongásból fakad, mely szerint testeinkben nem Az Ember általános elve, hanem egy tökéletesen ismeretlen eredetű, többnyire szimplán csak létezésnek nevezett, materiális állandó vakvéletlene elevenedik meg, meghatározott- a fennálló lét egészének szempontjából jelentéktelen- minőségű és mennyiségű anyag pillanatnyi csoportosulásaiként.

 

Grafikai tervezés: Varga Szabolcs Lajos

Támogató: NKA

SZABÓ NÓRA – I cannot see it. I may not touch it. I do not know it.

Szabó Nóri

megnyitó: 2017.10.17 – 19 óra

A megnyitót kísérő performansz résztvevői: Till Jenewein, Julija Pečnikar, Gaja Rupnik Caruso

megtekinthető: 2017.10.18. – 2017.10.22.

Zene : Tornyi Gergő
Kurátor: Feigl Nóra

 

I cannot see it. I may not touch it. I do not know it.” / “Nem láthatom, nem érinthetem, nem ismerem.
______________

“Amit itt látunk az egy, bentről a külvilág, odakintről saját középpontja felé irányított, kettős figyelem, melyet átléphetetlen küszöbként, kint és bent határa, bőr választ kétfelé. Vak tapogatózás, és a tapogatózás lenyomatai. Az első rádöbbenés pillanatának lenyomatai, hogy kint és bent határa, leválasztható, átszakítható. A rádöbbenés, hogy a bőr mely átszakadt, és foszlányokra hullott, értelmetlenné tesz minden további tapogatózást: mögötte semmi nincs, csak ugyanannak a tekintetnek a másik fele, mely így, legfeljebb önmagában merülhet el.

Szabó Nóra, testobjektjeiben, a saját test érzékelésének, és mintegy az ezt az érzékelést figyelemmel kísérő tudatosság – végső soron a test és öntudat közötti határok elmosódottságának- problémáját járja körül.”

-Szücs András

 

 

Grafikai tervezés: Varga Szabolcs Lajos

 

Támogató: NKA

Bozzai Dániel – Síró Kenyerek, Rejtőzkődő Kovászok

bozzai dani_eseménykép

 

megnyitó: 2017.10.06 – 19 óra

megtekinthető: 2017.10.07. – 2017.10.15

a kiállítást megnyitja: Katona Anikó

 

A Síró Kenyerek, Rejtőzködő Kovászok kiállítás a kenyérsütés átfogó értelmezésén keresztül beszél a hagyományról és kiüresedéséről. Megfigyeli a kenyérhez kapcsolódó népi hiedelemvilágot; a kenyérkészítés elfeledett tudományát. Ezzel egy manuális, kísérletező, mára elfeledett tudásra hívja fel a figyelmet, amely étrendünket és életünket is meghatározza. Ugyanakkor a tárlat feltérképezi a kultúránkban a kenyérhez hozzátapadó politikai mondanivalókat, illetve sajátos társadalmi kontextusait.
A kiállítás teret biztosít a szakralitásuktól megfosztott, a kenyérsütéshez elengedhetetlen összetevőknek és tárgyaknak. Így a korábbi elképzeléseket félrerakva újraértelmezzük a hagyomány, a mindennapi manuális munka, és ezeknek a tömegtársadalmakban bekövetkező kiüresedését.
Az újraértelmezést és a kenyérhez való érzékenyebb hozzáállást egy egynapos workshop segíti, ahol az érdeklődők megtapasztalhatják a kovászolás és dagasztás élményét, ezáltal közelebb kerülve és személyesebbé téve az egyik legalapvetőbb és legpatinásabb élelmiszerünket.