Modell utáni rajz #01

2017. 06. 01. – 06.05.

Kovács Máté kiállítása

Kurátor: Molnár Ráhel Anna

Akt. „Elménkben nem egy szégyenkező és védtelen test dereng fel hallatán, hanem egy kiegyensúlyozott, viruló és magabiztos testé: az átlényegült testé” – írja Kenneth Clark a meztelen test ábrázolásának átalakuló szerepével kapcsolatban, 1956-ban. Az aktmodellt és az anatómiai tanulmányokat a magas művészetek fundamentális kellékeként tételező művészetfelfogás, az ábrázoló művészetek szerepe és vele a meztelen, mozdulatlan, (idealizált) emberi test bemutatása egy romantikus művész szerephez kötődik, de mindenképp „valami régi” lenyomataként jelenik meg.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatásában ma is jelen van a klasszikus anatómiai gyakorlatokon alpuló rajzoktatás, vele együtt pedig az aktmodellek maguk – részben egy korábbi művészet és művész szerep maradványként. A Modell utáni rajz az egyetem művészhallgatói számára kötelező, nyolc szemeszteres kurzus. Az élő modell után végzett anatómiai rajzgyakorlatok célja a térbeli formák minél több szempontból történő megismerése és az emberi test anatómiai rétegeinek megértése. 

Egy olyan, rendszeres figyelemgyakorlat, amelyben a folyamatos koncentráció a meztelen test elemzésén, lebontásán és leképzésén keresztül fejlődik. A modell szerepe itt másolható minta, teste viszonyítási mérték. Az aktmodellek eszményi formák tanulmányainak és az anatómiai figyelem gyakorlásának átmeneti – mozdulatlan és néma segédeszközei.

Kovács Máté munkájában az anatómiai figyelem az izomtömegről, csontokról és izületekről személyes, közösségi és intézményi testek rétegeinek lebontására, megértésére és újrarendezésére helyeződik át. A Modell utáni rajz #01 egy hosszútávú, az aktmodell kortárs szerepét különböző szempontokból szétszálazó projekt első fázisa, amely az aktot, mint „átlényegült testet” a Képzőművészeti Egyetem foglalkoztatásában álló modellek nézőpontjából mutatja be. 

A kiállításon vetített dokumentumfilm az aktmodell és a művész viszonyának, az akt különböző szereplehetőségeinek kérdéseit a modellekkel folytatott beszélgetéseken – helyesebben a modellek beszéltetésén keresztül teszi fel. A bő egy éves, szoros együttműködésben a modell és művész szerepei felcserélődnek. A figyelem fókuszpontjának áthelyezésével a hangtalan, kimerevített testek helyére egyének történetei kerülnek, az elbeszéléseken keresztül pedig a modell kortárs szerepének új, személyes anatómiája rajzolódik ki.

Támogató: NKA

POR MEG PÁRA _állandó jelzők, fizikai állandók

2017. 05. 16. – 05.21.

Ember Sári és Szemző Zsófi kiállítása
Kurátor: Szalai Bori

Vázák, tálak, cseppkövek, kristályok, hegyek. Tárgyak, melyek úgy jelennek meg, mint valamiféle ismeretlen távoli kultúra emlékei, mint egy megkövült pillanat. Ahhoz hasonló ez, ahogy a kerámia tárgyak égetése során rögzülnek a puha agyagot formáló érintések. Egy olyan fluid állapot merevedik ki, ahová már nem lehet visszatérni; puha gondolatok kő keménnyé szilárdulva.
Ezeknek a lelet-szerű tárgyaknak valójában azonban nincs saját történetük, a kerámiákon látható törések és repedések nem a sok-évnyi használattól keletkeztek, a cseppköveket, az apró kavicsokat és a hegyeket nem a természet formálta, a sziklafalat nem az eső mosta tisztára. Ezek a tárgyak csak mímelik a rájuk rakódott történeteket, és így teret adnak annak, hogy másként tekintsünk rájuk, hogy valójában belenézzünk egy kerámia váza üres tekintetébe, vagy egy széttört tál repedései közé.
A kiállításon a törések és javítások hangsúlyos elemként jelennek meg. Ember Sári és Szemző Zsófi kerámiáikban nem fedik el ezeket a sérüléseket, hanem elválaszthatatlan alkotóelemként tekintenek rájuk, vagy akár kifejezetten kihangsúlyozzák azokat. A japán kintsugi technikához kapcsolódó filozófia a hibát és a tökéletlent élteti, és fontosnak tartja a változás elfogadását. A sérülésekre és törésekre a tárgy életének fontos részeiként tekint. A kintsugi technika a széttört kerámiákat megjavítja és a ragasztásokat, illesztéseket arany porral emeli ki. A kiállításon a tárgyak születésének és sérüléseinek nyomai ugyanolyan fontossággal jelennek meg. Egyik tárgy sem hangsúlyosabb a másiknál. A kerámiák – mint egy régészeti feltárásnál – egy közös platformon jelennek meg, ahol felcserélhetővé válik a puha agyag-darab és a kész kerámia, a sérült és az ép, az élettelen és az élő, az aranypor és a háztartási piszok, a por meg a pára. /Szalai Bori/

Mit nézel?

2017. 05.05 – 05.12.

Nagy Benjámin kiállítása

Kurátor: Csóka Heléna

Megnyitja: Halász András, festőművész

Mit nézel az utcán, a villamoson, munka közben, a melletted sétáló emberen? Mit nézel a komputereden? Egyáltalán: mit nézel?
A pimasz kérdés most a galéria faláról szegeződik a nézőnek, és válaszra szólítja fel, sőt párbeszédre hívja, miközben önmagát szándékosan és megfontolt céllal helyezi kritika alá. A kérdés a saját műtárgy voltát is megkérdőjelezi.
A kiállításon megjelenő objektek a humor és az önirónia eszközeivel egyensúlyoznak egy vonalon, ahol a hétköznapi tárgyak és a műtárgy közötti státusz elmosódik, kérdésessé válik. A művész új formákban, új művekben fogalmazza meg a visszatérő kérdéseket: mit tekintünk művészetnek? Ha művészetnek nézünk egy tárgyat, hogy vizsgáljuk azt? Mi határozza meg művészeti értékét?

Nagy Benjámin manipulált tárgyai esetében kiemelt szerephez jut a címadás; a műveire jellemző geg, fricska a címben csattan igazán. A humor mellett a művész másik fontos eszköze a becsapás, a megtévesztés. A bizonytalan szituációt a hétköznapi tárgyak és a neoavantgárd hagyományokra visszamutató pszeudó-tárgyak közötti viszony teremti meg.
Más, amit nézel, és más, amit valójában látsz, első pillantásra eldönthetetlen, melyik a művész által keltett illúzió.

//

What are you watching on the street, on the tram, during working hours or on the people walking next to you? What are you watching on your computer? What are you watching at all?
This sassy pointed question is now asked from the walls of the gallery and it is waiting for answers from the visitors, moreover it calls for a dialogue while intentionally criticizing itself. This question is challenging the nature of the own artwork. 
The objects presented on the exhibition are balancing on the line of humor and self-irony, where the boundary between artwork and everyday object becomes questionable. The artist formulates the recurring question ’What do we consider as art?’ in new forms and new works. If we consider an object as artwork how do we observe what determines its artistic value?

In case of Benjámin Nagy’s manipulated objects the titles play an important role: that is where the gags and flicks typical of his works get to the punch line. The artist’s other important instrument beside the humor is the delusion. The unstable situation is created by the system of relations between everyday objects and pseudo-objects which can be traced back to the neoavantgarde traditions. 
What you watch and what you really see are two different things and we can not decide at first sight which one is the illusion created by the artist.

Támogató: NKA

MI A FAX?

2017. 05. 02

Kiállító művészek: Kosik Sándor, Kovács Attila

Kurátor: Mikulán Dávid
A kiállítást megnyitja: Halmai András

A FAX csapat 2011-ben alakult, küldetése a közterek defektes felfogásának felszámolása különböző képzőművészeti és sport tevékenységekkel. A FAX egyik alapító tagja Kosik Sándor(14) barátjával Attilával (13) elfoglalták a Labor galéria tereit és egy hétig azt csinálnak amit akarnak. Gyere el és nézd meg mi sült ki belőle!

Occam városa

2017.03.22. – 03.28.

Dobokay Máté, Kristóf Gábor és Mélyi József projektje
megnyitja: Mújdricza Péter

Occam városa lehetne egy konkrét település vagy a valóságra alkalmazható filozófiai példázat – de nincs realitása. Egy képzeletbeli konstrukció, amely a kétdimenziós kép, a térbeli geometrikus struktúra és az urbanisztikai modell között lebeg. A logikai metaforából ismert borotva helyett a kiindulópont egy egyszerű kontúrú, közönséges stanckés. Egy készen talált tárgy. A késsel kivágott és egymásra rétegzett kartonelemekből térbeli forma jön létre, majd egy számítógépes program segítségével a test virtuális sík felületekre bomlik szét. Az így keletkezett síkidomok egyikének körvonalából penge készül; a lépések megismétlődnek: kivágás, extrudálás, felbontás. Az alapformából és mutációiból így egy formasor alakul ki, amelynek egyaránt része a valós tárgy, a sík lap, a térbeli struktúra és a virtuális szerkezet. A sorozat elemei új rendszerben, a régi építészeti rajzok hordozóin, blueprinteken jelennek meg, együttesük pedig városképekre emlékeztet.

A dobozkészítéshez használt hétköznapi kés és a múltból előbukkanni látszó urbanisztikai látomás között a kapcsolatot egyszerű logikájú laboratóriumi kísérletek teremtik meg. A kísérletezők: egy fotográfus és egy festő; két képalkotó és virtuális képbontó. Közös tevékenységük lenyomata a modernizmus ma egyfelől ünnepelt, másfelől elbukottnak gondolt tér-, architektúra- és városteremtő elképzeléseit idézi: Donald Judd hajtogatott minimalista formáit, Buckminster Fuller előadásainak illusztrációit, vagy a szovjet tervezők El Liszickij által összegyűjtött utópisztikus építészeti vázlatait. A végeredménynél és a történeti párhuzamoknál lényegesebb azonban maga a folyamat, az egyszerű lépésekből felépülő, saját szabályokat következetesen alkalmazó konstruktív kísérlet, amely a realitásból kiindulva új valóságot teremt.

Támogató: Stancforma Kft. / NKA
Kristóf Gábor az Emberi Erőforrások Minisztériumának Derkovits Gyula ösztöndíjasa

//

Occam’s City

A project by Máté Dobokay, Gábor Kristóf and József Mélyi
opening speech by Péter Mújdricza

Occam’s city could be an actual settlement or a philosophical parable applied to reality – but it is simply not realistic. It is an imaginary construction that hovers between the two-dimensional picture, a three-dimensional geometric structure and an urban model. Instead of the razor from the familiar logical metaphor, the starting point was an ordinary steel cutting die – a ready-made, found object. From the individually cut and layered cardboard elements a three-dimensional form emerges, and then with the aid of a computer program the solid body falls apart again into virtual flat surfaces. Out of the silhouette of one of these plane figures a cutting blade is made, and the steps are repeated: cutting, extruding, decomposing. Out of the basic pattern and its mutations a series of shapes comes into being of which the concrete object, the plane, the three-dimensional structure and the virtual construction are all part. The elements of the series appear in different ensembles on blueprints evoking the bases of old architectural drawings and reminding a virtual cityscape.

Laboratory experiments based on simple logic create the connection between the ordinary steel cutting blade and an urbanistic vision that seems to emerge from the past. The experimenters are a photographer and a painter: two picture-creators and virtual picture-decomposers. The imprint of their joint work recalls the ideas of the spatial, architectural and urban designs of Modernism, such as the folded, minimalist forms of Donald Judd, the illustrations of Buckminster Fuller’s lectures or the utopian architectural sketches of Soviet designers collected by El Lissitzky, which today are celebrated on one hand and regarded as failed attempts on the other. But the process, as a constructive experiment based on simple steps, consistently applying its own rules to create a new reality is much more significant than the final result or its historical parallels.