Áthatolhatatlan terek

uveges

2017.06.21-23.
Üveges Péter kiállítása
Kurátor: Fogarasi Hunor
Üveges Péter Áthatolhatatlan terek című hibrid installációja konceptuális magját egy többrétegű – több síkon és szálon folytatott, illetve futó – párbeszéd adja.

Első szálon az a párbeszéd, amelyet a képzőművészeti háttérrel, tervező grafikusi képzettséggel rendelkező, évek óta párhuzamosan a hangművészet eszköztárával is kísérletező szerző önmagával folytat: ennek eredménye a mostani kiállítás. Jellemzően a határátlépés igénye, a jelenségek szokatlan aspektusból történő vizsgálata áll a szerző gondolkodásának homlokterében, mely kísérletektől visszacsatolást remél. A visszacsatolás (angol kifejezéssel: feedback) tehát jelen esetben nem csupán azért kulcsfogalom, mert technikailag erre épül a kiállítás hangzó anyaga, valamint annak mediális transzpozíción, reprezentációkon keresztül történő bemutatása és dokumentációja, hanem mert a szerző szakmai, esztétikai útkereséséről is szólnak igen hiteles módon.

Másodikként a történeti – jelen esetben a kísérleti zene, zajművészet illetve az elektroakusztika technikatörténeti – szálat említeném, melyhez a szerző szintén sajátos módon viszonyul. Nem zajzenei performanszt idéz vagy valósít meg, nem érzéki zsibbadást és eltömítődést kínál, hanem a figyelmet – vizuálisat és aurálisat egyaránt – igyekszik munkára bírni. Az eszköztár egyik egységét a szerző által készített kétcsatornás analóg hangszer adja, ahol a csatornák nem teljesen függetlenítettek egymástól, így a labirintusszerű áramkörök (számtalan útválasztó kapcsolóval és szűrővel, melyek a rendszeren belüli gerjedést modulálják a kimeríthetetlenség igényével) egy ponton szintén össze vannak kötve egymással, így a kölcsönös visszatáplálások (feedbackek) időközönkénti, véletlenszerű megvalósulásával tovább gyarapítják a lehetséges hangzásvilágot. A rezonátort két nagyméretű, lebegő acéllemez adja, mely a korabeli analóg lemez-zengetők (plate reverb) fő alkatrésze. Ezek a kiállítás keretében aligha kaphatnak transzparens esztétikai szerepet, ugyanis nem hangszórók. Annál többek: igazi plasztikák. Következésképpen a szerzői szándék is ott válik leginkább hitelessé, amikor indirekt módon valósul meg. Amikor visszacsatolódik, igazolást nyer valaki más által, egy másik nézőpontból, amit addig a szerző valójában csak sejtett.

Harmadik szálként ezért egy feltételezett történeti párbeszédet említenék, amely a jelen kiállítás keretében megvalósítható kérdésfeltevés és egy indirekt Barnett Newman-recepció között látszik körvonalazódni a szerző részéről. Nem könnyű Newman hatását tetten érni, hiszen jelen alkotás esetében egy kevert médiumról van szó, ezért is neveztem hibrid installációnak a hangistalláció helyett, egyensúlyba állítva ezzel a vizuális tartalmat az akusztikus mellett. A grafikai megjelenítés (nyomatok, hologram kísérletek) éppúgy, mint a fémlemezek plaszticitása (plasztikák) e hibrid mű egyenrangú, szerves részeit alkotják e különös, analóg hangszerrel és a performatív, kimeríthetetlen hangzásvilággal együtt. Dokumentációs értékük és szerepük így egyedül a külön, egyénileg lejátszható videotartalmaknak van. Mindezt szem előtt tartva érdemes a Befogadónak kísérletet tennie, és a newmani megfontolásokat figyelembe véve közelítenie, „olvasnia” a vizuális tartalmat, illetve kapcsolatba kerülnie a plasztikákkal; majd elgondolkodnia azon, hogy milyen befogadói narratívák nyílnak, és ezek között milyen különbségek adódnak, amennyiben érzékszerveit külön-külön is korlátozza, egyetlen médiumra redukálja. Ahhoz pedig, hogy egy bizonyos megnyújtott vagy dómszerűen kiterjesztett és körbezáró vertikális, vizuális térélménynek vagy a newmani-lyotardi „most” élménynek a fent idézett Voegelin leírása szerinti tapasztalatát is számon tudja kérni, a sajátjára „rá tudja olvasni,” ahhoz személyesen el kell jönnie, és el kell időznie.