Mélyi József megnyitó beszéde // Terepmunka

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Arról van itt szó… Nem. Az a helyzet… Nem. Nincsenek pontos meghatározások, eltűnnek a viszonyítási alapok, a sarokpontok. Abból lehet kiindulni, hogy a képkészítőnek is csak homályos feltételezései vannak a világról, megpróbál belekapaszkodni egy mondatba, egy ajándékba kapott információtöredékbe, mert muszáj elindulnia valamerre. Sokszor hallott egy családi történetet, felnyílt egy doboz, egy pillanatra belelátott egy élethelyzetbe, aztán biztos képeket akar tudni a szeme előtt. Képekben szeretné tudni a világot, sorba rakni, rendezni, megformázni. Ez a szenvedélye, és ilyen az élet.

Fátyol Viola és Ember Sári – mindketten kaptak ajándékba egy időre egy helyet az életben, amelyek különbözőek nem is nagyon lehetnének: Sao Paulo és Vámospércs. Sz-betű és v-betű, legfeljebb az Ország-város játék egymást követő fordulóiban kerülhet egymás mellé a két városnév, különben olyanok, mint Makó és Jeruzsálem. Sao Paulo a nagyvilág, Vámospércs a nagyvilágon kívül. Nem a két városról, hanem persze a „nagy világon e kivűl”-ről szól a két képsor: Fátyol Viola itthon készített fotókat és filmetűdöt, Ember Sári pedig valahol a világ legtávolabbi pontjához közel, mozgóképes dokumentumokat. Ismerős képek, mélyen élő, közös tudásunkra építenek, hiszen a felvételeken látható emberek mind magyarok, legalábbis hétköznapjaikban vagy ünnepeiken foglalkoznak ezzel a sokat emlegetett magyar fogalommal, mint mi is, a hagyománnyal, a közösséggel, amelyet valahogyan ajándékba kaptunk egy időre, vagyis részei vagyunk. A két fotós, mert a mozgóképek ne tévesszenek meg bennünket, fotográfiáról van szó, tehát a két fotós egy időre néprajzossá változott, gyűjtőkké váltak, kicsit mint Bartók és Kodály (akik nagyjából ilyen idősek voltak akkoriban). Végignézték, hogy mi az, ami megtart egy közösséget; van egy nyelve, néhány szokása, mintázata, éneke, lehet, hogy mindez nem is olyan eleven, mindenesetre itt van, létezik. Kutattak, de szándékosan visszafogottan, nem tudományos módszertannal. Nevezhetjük őket lágy megfigyelőknek, akik belehelyezkedtek a közösségekbe, egy időre felvették a szokásaikat, elénekelték a dalaikat. Részt vettek.

A résztvevő szemszögéből nehéz képeket alkotni, hiszen a képhez távolság kell. A távolság megválasztása viszont mindig valódi paradoxonnal jár: ha benne vagyunk, nem látunk rá, ha kívül maradunk, nem éljük át soha. A mai fotó is paradox helyzetben van: minden dokumentálódik, sőt szinte minden csak dokumentumként létezik, miközben valójában már semmit sem lehet dokumentaristaként megközelíteni, mert a dokumentumkép lepereg a világról. A paradoxonokkal szembenézve Ember Sári és Fátyol Viola kilépett a fotóból. Lerakták a kamerát, mintha igazából már nem lehetne vele semmit sem kezdeni. Ez persze a még igazibb paradoxon: képeket készíteni a fotó eszközei nélkül. Fényképezni teljes természetességgel, mintha nem lennének távolságok, mintha amit látnak, az ő életük is lenne. A fotográfia egyik legnagyobb kérdése ez manapság: hol lehet a kép, vagyis hogyan menekülünk úgy a fotó elől, hogy közben mégis megtaláljuk a képet? Mozgassuk a fotót? Adjunk hangot neki? Adjuk oda másnak a kamerát? Alakuljunk át ténylegesen is néprajzkutatókká, vagy történészekké, mint tette azt negyven éve a Fotográfia-film két hőse? Ember Sári és Fátyol Viola két projektje, a képi menekülés és a fotográfiai otthonkeresés közben valójában minden lehetséges eszközt felhasznál: történeteket mesél képekkel, szavakkal, távolságot próbálgat, hová helyezhetjük el ebben a rendszerben magunkat.

Manapság sok szó esik az elhelyezkedés problémájáról, a kortárs képzőművészet térképéről, szimbolikus földrajzáról, az ezzel összefüggő új etnológiáról. Ebből, a helyekből, Vámospércsből és Sao Paulóból kiindulva, két idézet jutott eszembe. Az egyik egy Kemény István interjúból származik tegnapelőttről, a másik több mint nyolcvanéves. A kortárs költő a mai bizonytalanságról gondolkodva a hagyományainkhoz fűződő viszonyról beszélt: „Bátran kiröhögtük a hagyományt, mert akár hagyománytisztelők voltunk, akár nem, az úgyis bennünk volt. De akiket neveltünk, azt láthatták, hogy a hagyomány az valami alapvetően röhejes dolog. Sőt, jobbos.” Magamban is éreztem mindig ezt a furcsa kettősséget és bizonytalanságot: ahogy elmosolyodtak barátaim és ismerőseim, amikor elmeséltem, hogyan vittem néptáncra a lányaimat. És hogyan tartottam finoman a távolságot. Hogyan keveredik a hangomban a büszkeség és a distancia. Milyen gúnyos és egyszerre szomorú arccal nézem, hogy Szocsiban, az olimpián a magyar versenyzők kalocsai mintát viselnek a fenekükön, mint szánalmas és parvenü országimázs-babák. És közben milyen bizonytalanul keresek utána a neten, hol is viselték a ruhájukon a mintázatot a Kalocsa környéki fiúk. A hagyományunk önmagában nem feltétlenül napi probléma. Sokkal életbevágóbb, hogyan tudunk erről egymással beszélni, hogyan tudunk képet alkotni róla. Komolyan.

A brazíliai magyarok mégis mások. Róluk először a csodálatos, de itthon még mindig szinte teljesen ismeretlen Lénárd Sándor juthat eszébe az embernek, de ő annyira kézenfekvő, majd máskor. A második idézet ezért Sibyl Moholy-Nagytól származik, ő jegyezte fel Szergej Eizenstein és Moholy-Nagy László beszélgetését, 1932-ben. Eizenstein, Sztálin által megfenyegetve éppen hazafelé tartott hosszú mexikói tartózkodás után, Berlinben megállt és ott találkozott a menni vagy maradni kérdésével küzdő Moholy-Naggyal. „Miért mész vissza Oroszországba? Nem félsz, hogy bíróság elé állítanak?” – kérdezte Moholy-Nagy. „Persze hogy félek.” „És mégis visszamész?” „Igen, visszamegyek. Az ember nem élhet a hazája nélkül.” „Ugyan már, egy művész számára nincs olyan, hogy haza.” „Gyerek vagy”, mondta erős akcentusával Eizenstein, „nem tudsz te semmit. Itt maradsz Németországban?” „Nem hiszem”, válaszolta Moholy-Nagy. Eizenstein kortyolt egyet a brandyjéből, aztán azt mondta: „Másik ország, rendben van. Dolgozol, pénzt keresel, eszel, alszol. Politikailag nem számítasz. Nincs hangod. Néma vagy. Újságokat olvasol. A hazád szenved, nagy döntésekre kerül sor, győzelmekről, vereségekről jönnek a hírek. De te külföldön vagy, nincs hangod, néma vagy. A hazád neve időközben szitokszóvá válik, orosz, német, magyar, mindegy honnan jössz. Elrejted, nem vallod be többé. Félsz, hogy elveszted a kenyered. Titokban azokba a nemzeti éttermekbe kezdesz járni, amelyekbe otthon be se tetted volna a lábad. Munkásokkal, pincérekkel, csavargókkal jársz össze. Politikáról beszélsz. Nem értenek. Nem számít. Hiszen ők a honfitársaid. És ha meghalsz, azt mondják majd, az utolsó szavaidat a saját nyelveden mondtad ki.” „A mi nemzetiségünk a gondolat” – válaszolta Moholy-Nagy. „A nacionalizmus pedig teljesen felesleges” – tette hozzá az az ember, aki tíz évvel később Chicagóban fontos szerepet játszik majd a Demokratikus Magyarország Tanácsában. Mindez csak azért jutott eszembe, mert valahol olvastam, hogy a háború alatt Moholy-Nagy Chicagóban, a helyi magyarok körében, tanácstagi minőségében is rengeteg amatőr bemutatót végigült – miközben a világ legmodernebb fotómunkáin dolgozott, s igyekezett a világ új képnyelvét megtalálni.

Kemény István és Eizenstein ugyanannak a dolognak két oldaláról beszélnek, a nemzetköziségről, nemzetről, hagyományról, elszakadásról, megőrzésről. Furcsa módon ugyanerről beszél manapság az MMA volt tagja, Korniss Péter és a legfrissebb, terepszemléző dokumentátor, Riskó Gáspár is. Ez a legfontosabb téma, erről beszél mindenki. A különbség talán annyi, hogy Fátyol Viola és Ember Sári mindenkinél természetesebben nyúlnak ehhez a tárgyhoz, olyan távolságérzékkel és képi készséggel, ami kivételes. Nem vagyok benne biztos, de talán mégis jobb, ha tudják, hogy a képlátásuk kivételes. Jobb, ha tudják, hogy ebben a tekintetben az elmúlt években náluk tehetségesebbeket nem adott ki magából a magyar képzőművészet. Muszáj tudniuk, hogy ez óriási felelősség, mert úgy kell gondoskodniuk a képeikről, hogy azok minden körülmények között, a világ bármely sarkában nézhetők legyenek. És nem szabad provinciálisnak lenniük. Az elkövetkező időkben, ha lehet, mindenhez hozzá kellene kötözniük magukat, amihez csak a nemzetközi intézményrendszerben lehet. Ki kellene használniuk minden kapaszkodót, minden helyet. S mindezt csupán azért, hogy a világ, amely esetleg egzotikus származásuk és furcsa kulturális kötődéseik miatt figyel fel rájuk, aztán a lehető legmagasabb igényeket támassza velük szemben. Hogy ebből kifolyólag földrajzi és térbeli címkék nélkül, mindenütt érthető módon és érdeklődést keltően mutathassák: ebből a hagyományból, ebből a szemszögből, ezekkel a távolságokkal, mi az, ami életbevágó, mi az, ami kép lehet. Ez a helyzet, azt hiszem.

A kiállítást megnyitom.