Egy projekt több részből áll, ezek együtt jelentenek kockázatot

2017.06.29-07.05.

Erdei Krisztina, Thury Lili

A város peremén kezdeményezés keretében szociológusokból, újságírókból, bölcsészekből és művészekből álló csoporttal közösen kutatjuk a 2014-ben lebontott külső-ferencvárosi Dzsumbujt egykori lakók bevonásával.
A projektunk célja, hogy életútinterjúk, közösségi programok, kiadvány, fotók és videók segítségével hozzájáruljunk a szegénységből és a társadalmi egyenlőtlenségből adódó problémák megértéséhez, és árnyaljuk a Dzsumbujról és a szegénytelepekről kialakult képet, a hozzájuk kapcsolódó negatív előítéleteket.
A Laborban felállított ideiglenes munkaállomáson láthatóak lesznek a projekt eddigi eredményei és dilemmái. A három napos nyitott irodában szeretnénk beszélni művészet és várostervezés kapcsolatáról, a társadalmi elkötelezettség lehetőségeiről, de leginkább egy folyamatról, mely nekünk alkotóknak/résztvevőknek is segít megérteni, hogy mire vállalkoztunk és hogy kezdeményezésünknek milyen hatásai lehetnek jelenlegi eszközeinkkel. Annak az állandó értelmezési igénynek egy mozzanatát mutatjuk be, mely a látogatók bevonásával alakítja a projekt további lépéseit.

A város peremén kezdeményezés egykori és aktív résztvevői:
Albert Kinga, Balla László, Barna Margit, Bogdán Adrienn, Budai Gábor, Budai Róbert, Csizmás Kinga, Erdei Krisztina, Gunther Dóra, Ivanyos Judit, Kelen Zsuzsa, Kovács Annamária, Lukács Bence, Sárközi Vénusz, Simon Bettina, Simon Zsuzsanna, Szkiba József, Thury György, Thury Lili, Vigvári András, Zsigó Anna
Külön köszönet: Balla Csönge (fotódokumentáció – kiadvány), Hurrikan Press / Szigeti Árpád (a kiadvány nyomdai kivitelezése), RomaKép Műhely (videó – beszélgetés a Kassák Múzeumban) Simon Zsuzsanna (kamera – egykori lakókkal felvett videóinterjúk), Üveges Péter (előkészületek 🙂 )
Támogatók: NKA, Ferencvárosi Közösségi Alapítvány, PwC Hungary

Áthatolhatatlan terek

2017.06.21-23.
Üveges Péter kiállítása
Kurátor: Fogarasi Hunor
Üveges Péter Áthatolhatatlan terek című hibrid installációja konceptuális magját egy többrétegű – több síkon és szálon folytatott, illetve futó – párbeszéd adja.

Első szálon az a párbeszéd, amelyet a képzőművészeti háttérrel, tervező grafikusi képzettséggel rendelkező, évek óta párhuzamosan a hangművészet eszköztárával is kísérletező szerző önmagával folytat: ennek eredménye a mostani kiállítás. Jellemzően a határátlépés igénye, a jelenségek szokatlan aspektusból történő vizsgálata áll a szerző gondolkodásának homlokterében, mely kísérletektől visszacsatolást remél. A visszacsatolás (angol kifejezéssel: feedback) tehát jelen esetben nem csupán azért kulcsfogalom, mert technikailag erre épül a kiállítás hangzó anyaga, valamint annak mediális transzpozíción, reprezentációkon keresztül történő bemutatása és dokumentációja, hanem mert a szerző szakmai, esztétikai útkereséséről is szólnak igen hiteles módon.

Másodikként a történeti – jelen esetben a kísérleti zene, zajművészet illetve az elektroakusztika technikatörténeti – szálat említeném, melyhez a szerző szintén sajátos módon viszonyul. Nem zajzenei performanszt idéz vagy valósít meg, nem érzéki zsibbadást és eltömítődést kínál, hanem a figyelmet – vizuálisat és aurálisat egyaránt – igyekszik munkára bírni. Az eszköztár egyik egységét a szerző által készített kétcsatornás analóg hangszer adja, ahol a csatornák nem teljesen függetlenítettek egymástól, így a labirintusszerű áramkörök (számtalan útválasztó kapcsolóval és szűrővel, melyek a rendszeren belüli gerjedést modulálják a kimeríthetetlenség igényével) egy ponton szintén össze vannak kötve egymással, így a kölcsönös visszatáplálások (feedbackek) időközönkénti, véletlenszerű megvalósulásával tovább gyarapítják a lehetséges hangzásvilágot. A rezonátort két nagyméretű, lebegő acéllemez adja, mely a korabeli analóg lemez-zengetők (plate reverb) fő alkatrésze. Ezek a kiállítás keretében aligha kaphatnak transzparens esztétikai szerepet, ugyanis nem hangszórók. Annál többek: igazi plasztikák. Következésképpen a szerzői szándék is ott válik leginkább hitelessé, amikor indirekt módon valósul meg. Amikor visszacsatolódik, igazolást nyer valaki más által, egy másik nézőpontból, amit addig a szerző valójában csak sejtett.

Harmadik szálként ezért egy feltételezett történeti párbeszédet említenék, amely a jelen kiállítás keretében megvalósítható kérdésfeltevés és egy indirekt Barnett Newman-recepció között látszik körvonalazódni a szerző részéről. Nem könnyű Newman hatását tetten érni, hiszen jelen alkotás esetében egy kevert médiumról van szó, ezért is neveztem hibrid installációnak a hangistalláció helyett, egyensúlyba állítva ezzel a vizuális tartalmat az akusztikus mellett. A grafikai megjelenítés (nyomatok, hologram kísérletek) éppúgy, mint a fémlemezek plaszticitása (plasztikák) e hibrid mű egyenrangú, szerves részeit alkotják e különös, analóg hangszerrel és a performatív, kimeríthetetlen hangzásvilággal együtt. Dokumentációs értékük és szerepük így egyedül a külön, egyénileg lejátszható videotartalmaknak van. Mindezt szem előtt tartva érdemes a Befogadónak kísérletet tennie, és a newmani megfontolásokat figyelembe véve közelítenie, „olvasnia” a vizuális tartalmat, illetve kapcsolatba kerülnie a plasztikákkal; majd elgondolkodnia azon, hogy milyen befogadói narratívák nyílnak, és ezek között milyen különbségek adódnak, amennyiben érzékszerveit külön-külön is korlátozza, egyetlen médiumra redukálja. Ahhoz pedig, hogy egy bizonyos megnyújtott vagy dómszerűen kiterjesztett és körbezáró vertikális, vizuális térélménynek vagy a newmani-lyotardi „most” élménynek a fent idézett Voegelin leírása szerinti tapasztalatát is számon tudja kérni, a sajátjára „rá tudja olvasni,” ahhoz személyesen el kell jönnie, és el kell időznie.

Spielzeuge

2017.06.13- 06.15.

Laczkó Juli DLA mestermunka-kiállítása
a lipcsei Hochschule für Grafik und Buchkunst-on töltött ösztöndíjas időszakban készült új munkák

A kiállítást megnyitja: Tatai Erzsébet
Finissage: the hangout with Krida Fahlo, Cleopatra and Videotonnas

MOST AZT ÉRZEM, HOGY CSAK VIGYÁZNUNK KELL EGYMÁSRA…

2017. 06. 10. – 06. 11.

Bogdán Zenkő, Adorjáni Panna, Korponovics Roland, Márkus Sándor kiállítása

Most azt érzem, hogy csak vigyáznunk kell egymásra, és akkor minden jó lesz
2 Budapest Bottom Boys and 2 Romanian Boss-Ass Bitches

Zenkő:
A nyomok, a sebek, a mankók és a jelek, bármi amitől azt érzed, hogy élsz. Húspiac, lélekbolt, hogy azt gondolom tudod, hogy tudod, hogy gondolkodsz. Túl sokat. Írj egy listát, nézd át kétszer és döntsd el, mi vagy, piszok vagy ékszer.

#nyomok #sebek #mankok #jelek #elet #huspiac#lelekbolt #tulagyalas

#listak #piszok #ekszer

Panna:
Képek emberekről. Dolgok, amelyek az embereké. Gyűjtemények identitásokból, szavakból, arcokból. A történetmesélés kényszere. Az én elbeszélésének luxusa a kiállítótér fehér falán. A saját történet, a személyes tér konokul bekönyökli magát a nyilvánosság elé. A tágabb értelmezésre való vágyakozás.

Sanyi:
Bárcsak nyíltan beszélhetnék most arról amiről igazán akarok. De sajnos erről nem lehet. Most az installációm beszél helyettem. Fáj ez. Jól vagyok.

Roland:
Most arra gondolok, hogy kik vagyunk mi négyen és melyek voltak azok a hányadosok, kerekítések egymás emlékezetében, amik szakmailag és érzelmileg is közös nevezőre hozták bennünk a szándékot a közös cserékre (tudás, tapasztalatok, titkok és értékek adásvételében), amik következtében magunkról, mint egy csapat gondolkodunk.
A kiállított munkákat nézve akaratlanul is a kortárs művészeti narratívák kontextusainaknak préseit érzem, miközben azok már eleve mind személyes túlélési stratégiáink kézikönyvének egy-egy kitépett lapjai. Önmagunk szakmai és egzisztenciális elhelyezésének vágya egy saját kritikai rendszer felállításának szükségességében, melynek megoldóképlete mégis leginkább közös humorunkban érhető tetten. S ennek a sokszor önironikus humorunk médiumai vetíthetnek rá történeteink tágabb, generációs dinamikáira is.

UNIVERSAL PLEASURE FACTORY
www.universalpleasurefactory.tumblr.com