Áthatolhatatlan terek

2017.06.21-23.
Üveges Péter kiállítása
Kurátor: Fogarasi Hunor
Üveges Péter Áthatolhatatlan terek című hibrid installációja konceptuális magját egy többrétegű – több síkon és szálon folytatott, illetve futó – párbeszéd adja.

Első szálon az a párbeszéd, amelyet a képzőművészeti háttérrel, tervező grafikusi képzettséggel rendelkező, évek óta párhuzamosan a hangművészet eszköztárával is kísérletező szerző önmagával folytat: ennek eredménye a mostani kiállítás. Jellemzően a határátlépés igénye, a jelenségek szokatlan aspektusból történő vizsgálata áll a szerző gondolkodásának homlokterében, mely kísérletektől visszacsatolást remél. A visszacsatolás (angol kifejezéssel: feedback) tehát jelen esetben nem csupán azért kulcsfogalom, mert technikailag erre épül a kiállítás hangzó anyaga, valamint annak mediális transzpozíción, reprezentációkon keresztül történő bemutatása és dokumentációja, hanem mert a szerző szakmai, esztétikai útkereséséről is szólnak igen hiteles módon.

Másodikként a történeti – jelen esetben a kísérleti zene, zajművészet illetve az elektroakusztika technikatörténeti – szálat említeném, melyhez a szerző szintén sajátos módon viszonyul. Nem zajzenei performanszt idéz vagy valósít meg, nem érzéki zsibbadást és eltömítődést kínál, hanem a figyelmet – vizuálisat és aurálisat egyaránt – igyekszik munkára bírni. Az eszköztár egyik egységét a szerző által készített kétcsatornás analóg hangszer adja, ahol a csatornák nem teljesen függetlenítettek egymástól, így a labirintusszerű áramkörök (számtalan útválasztó kapcsolóval és szűrővel, melyek a rendszeren belüli gerjedést modulálják a kimeríthetetlenség igényével) egy ponton szintén össze vannak kötve egymással, így a kölcsönös visszatáplálások (feedbackek) időközönkénti, véletlenszerű megvalósulásával tovább gyarapítják a lehetséges hangzásvilágot. A rezonátort két nagyméretű, lebegő acéllemez adja, mely a korabeli analóg lemez-zengetők (plate reverb) fő alkatrésze. Ezek a kiállítás keretében aligha kaphatnak transzparens esztétikai szerepet, ugyanis nem hangszórók. Annál többek: igazi plasztikák. Következésképpen a szerzői szándék is ott válik leginkább hitelessé, amikor indirekt módon valósul meg. Amikor visszacsatolódik, igazolást nyer valaki más által, egy másik nézőpontból, amit addig a szerző valójában csak sejtett.

Harmadik szálként ezért egy feltételezett történeti párbeszédet említenék, amely a jelen kiállítás keretében megvalósítható kérdésfeltevés és egy indirekt Barnett Newman-recepció között látszik körvonalazódni a szerző részéről. Nem könnyű Newman hatását tetten érni, hiszen jelen alkotás esetében egy kevert médiumról van szó, ezért is neveztem hibrid installációnak a hangistalláció helyett, egyensúlyba állítva ezzel a vizuális tartalmat az akusztikus mellett. A grafikai megjelenítés (nyomatok, hologram kísérletek) éppúgy, mint a fémlemezek plaszticitása (plasztikák) e hibrid mű egyenrangú, szerves részeit alkotják e különös, analóg hangszerrel és a performatív, kimeríthetetlen hangzásvilággal együtt. Dokumentációs értékük és szerepük így egyedül a külön, egyénileg lejátszható videotartalmaknak van. Mindezt szem előtt tartva érdemes a Befogadónak kísérletet tennie, és a newmani megfontolásokat figyelembe véve közelítenie, „olvasnia” a vizuális tartalmat, illetve kapcsolatba kerülnie a plasztikákkal; majd elgondolkodnia azon, hogy milyen befogadói narratívák nyílnak, és ezek között milyen különbségek adódnak, amennyiben érzékszerveit külön-külön is korlátozza, egyetlen médiumra redukálja. Ahhoz pedig, hogy egy bizonyos megnyújtott vagy dómszerűen kiterjesztett és körbezáró vertikális, vizuális térélménynek vagy a newmani-lyotardi „most” élménynek a fent idézett Voegelin leírása szerinti tapasztalatát is számon tudja kérni, a sajátjára „rá tudja olvasni,” ahhoz személyesen el kell jönnie, és el kell időznie.

Modell utáni rajz #01

2017. 06. 01. – 06.05.

Kovács Máté kiállítása

Kurátor: Molnár Ráhel Anna

Akt. „Elménkben nem egy szégyenkező és védtelen test dereng fel hallatán, hanem egy kiegyensúlyozott, viruló és magabiztos testé: az átlényegült testé” – írja Kenneth Clark a meztelen test ábrázolásának átalakuló szerepével kapcsolatban, 1956-ban. Az aktmodellt és az anatómiai tanulmányokat a magas művészetek fundamentális kellékeként tételező művészetfelfogás, az ábrázoló művészetek szerepe és vele a meztelen, mozdulatlan, (idealizált) emberi test bemutatása egy romantikus művész szerephez kötődik, de mindenképp „valami régi” lenyomataként jelenik meg.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatásában ma is jelen van a klasszikus anatómiai gyakorlatokon alpuló rajzoktatás, vele együtt pedig az aktmodellek maguk – részben egy korábbi művészet és művész szerep maradványként. A Modell utáni rajz az egyetem művészhallgatói számára kötelező, nyolc szemeszteres kurzus. Az élő modell után végzett anatómiai rajzgyakorlatok célja a térbeli formák minél több szempontból történő megismerése és az emberi test anatómiai rétegeinek megértése. 

Egy olyan, rendszeres figyelemgyakorlat, amelyben a folyamatos koncentráció a meztelen test elemzésén, lebontásán és leképzésén keresztül fejlődik. A modell szerepe itt másolható minta, teste viszonyítási mérték. Az aktmodellek eszményi formák tanulmányainak és az anatómiai figyelem gyakorlásának átmeneti – mozdulatlan és néma segédeszközei.

Kovács Máté munkájában az anatómiai figyelem az izomtömegről, csontokról és izületekről személyes, közösségi és intézményi testek rétegeinek lebontására, megértésére és újrarendezésére helyeződik át. A Modell utáni rajz #01 egy hosszútávú, az aktmodell kortárs szerepét különböző szempontokból szétszálazó projekt első fázisa, amely az aktot, mint „átlényegült testet” a Képzőművészeti Egyetem foglalkoztatásában álló modellek nézőpontjából mutatja be. 

A kiállításon vetített dokumentumfilm az aktmodell és a művész viszonyának, az akt különböző szereplehetőségeinek kérdéseit a modellekkel folytatott beszélgetéseken – helyesebben a modellek beszéltetésén keresztül teszi fel. A bő egy éves, szoros együttműködésben a modell és művész szerepei felcserélődnek. A figyelem fókuszpontjának áthelyezésével a hangtalan, kimerevített testek helyére egyének történetei kerülnek, az elbeszéléseken keresztül pedig a modell kortárs szerepének új, személyes anatómiája rajzolódik ki.

Támogató: NKA

POR MEG PÁRA _állandó jelzők, fizikai állandók

2017. 05. 16. – 05.21.

Ember Sári és Szemző Zsófi kiállítása
Kurátor: Szalai Bori

Vázák, tálak, cseppkövek, kristályok, hegyek. Tárgyak, melyek úgy jelennek meg, mint valamiféle ismeretlen távoli kultúra emlékei, mint egy megkövült pillanat. Ahhoz hasonló ez, ahogy a kerámia tárgyak égetése során rögzülnek a puha agyagot formáló érintések. Egy olyan fluid állapot merevedik ki, ahová már nem lehet visszatérni; puha gondolatok kő keménnyé szilárdulva.
Ezeknek a lelet-szerű tárgyaknak valójában azonban nincs saját történetük, a kerámiákon látható törések és repedések nem a sok-évnyi használattól keletkeztek, a cseppköveket, az apró kavicsokat és a hegyeket nem a természet formálta, a sziklafalat nem az eső mosta tisztára. Ezek a tárgyak csak mímelik a rájuk rakódott történeteket, és így teret adnak annak, hogy másként tekintsünk rájuk, hogy valójában belenézzünk egy kerámia váza üres tekintetébe, vagy egy széttört tál repedései közé.
A kiállításon a törések és javítások hangsúlyos elemként jelennek meg. Ember Sári és Szemző Zsófi kerámiáikban nem fedik el ezeket a sérüléseket, hanem elválaszthatatlan alkotóelemként tekintenek rájuk, vagy akár kifejezetten kihangsúlyozzák azokat. A japán kintsugi technikához kapcsolódó filozófia a hibát és a tökéletlent élteti, és fontosnak tartja a változás elfogadását. A sérülésekre és törésekre a tárgy életének fontos részeiként tekint. A kintsugi technika a széttört kerámiákat megjavítja és a ragasztásokat, illesztéseket arany porral emeli ki. A kiállításon a tárgyak születésének és sérüléseinek nyomai ugyanolyan fontossággal jelennek meg. Egyik tárgy sem hangsúlyosabb a másiknál. A kerámiák – mint egy régészeti feltárásnál – egy közös platformon jelennek meg, ahol felcserélhetővé válik a puha agyag-darab és a kész kerámia, a sérült és az ép, az élettelen és az élő, az aranypor és a háztartási piszok, a por meg a pára. /Szalai Bori/

Mit nézel?

2017. 05.05 – 05.12.

Nagy Benjámin kiállítása

Kurátor: Csóka Heléna

Megnyitja: Halász András, festőművész

Mit nézel az utcán, a villamoson, munka közben, a melletted sétáló emberen? Mit nézel a komputereden? Egyáltalán: mit nézel?
A pimasz kérdés most a galéria faláról szegeződik a nézőnek, és válaszra szólítja fel, sőt párbeszédre hívja, miközben önmagát szándékosan és megfontolt céllal helyezi kritika alá. A kérdés a saját műtárgy voltát is megkérdőjelezi.
A kiállításon megjelenő objektek a humor és az önirónia eszközeivel egyensúlyoznak egy vonalon, ahol a hétköznapi tárgyak és a műtárgy közötti státusz elmosódik, kérdésessé válik. A művész új formákban, új művekben fogalmazza meg a visszatérő kérdéseket: mit tekintünk művészetnek? Ha művészetnek nézünk egy tárgyat, hogy vizsgáljuk azt? Mi határozza meg művészeti értékét?

Nagy Benjámin manipulált tárgyai esetében kiemelt szerephez jut a címadás; a műveire jellemző geg, fricska a címben csattan igazán. A humor mellett a művész másik fontos eszköze a becsapás, a megtévesztés. A bizonytalan szituációt a hétköznapi tárgyak és a neoavantgárd hagyományokra visszamutató pszeudó-tárgyak közötti viszony teremti meg.
Más, amit nézel, és más, amit valójában látsz, első pillantásra eldönthetetlen, melyik a művész által keltett illúzió.

//

What are you watching on the street, on the tram, during working hours or on the people walking next to you? What are you watching on your computer? What are you watching at all?
This sassy pointed question is now asked from the walls of the gallery and it is waiting for answers from the visitors, moreover it calls for a dialogue while intentionally criticizing itself. This question is challenging the nature of the own artwork. 
The objects presented on the exhibition are balancing on the line of humor and self-irony, where the boundary between artwork and everyday object becomes questionable. The artist formulates the recurring question ’What do we consider as art?’ in new forms and new works. If we consider an object as artwork how do we observe what determines its artistic value?

In case of Benjámin Nagy’s manipulated objects the titles play an important role: that is where the gags and flicks typical of his works get to the punch line. The artist’s other important instrument beside the humor is the delusion. The unstable situation is created by the system of relations between everyday objects and pseudo-objects which can be traced back to the neoavantgarde traditions. 
What you watch and what you really see are two different things and we can not decide at first sight which one is the illusion created by the artist.

Támogató: NKA

MI A FAX?

2017. 05. 02

Kiállító művészek: Kosik Sándor, Kovács Attila

Kurátor: Mikulán Dávid
A kiállítást megnyitja: Halmai András

A FAX csapat 2011-ben alakult, küldetése a közterek defektes felfogásának felszámolása különböző képzőművészeti és sport tevékenységekkel. A FAX egyik alapító tagja Kosik Sándor(14) barátjával Attilával (13) elfoglalták a Labor galéria tereit és egy hétig azt csinálnak amit akarnak. Gyere el és nézd meg mi sült ki belőle!